A múlt árnyéka: Egy elveszett szerelem visszatérése

– Miért most jössz vissza az életembe? – szakadt ki belőlem a kérdés, ahogy Gábor ott állt előttem a Nyugati pályaudvar peronján, csuromvizesen, kabátja átázva, arca sápadtan és megtörten. A szívem egyszerre dobbant meg örömtől és félelemtől. Évek óta nem láttam őt, mióta egyik napról a másikra eltűnt az életemből, magával víve minden reményemet és álmomat.

A villamos csilingelése visszarántott a valóságba. Gábor csak nézett rám, szemeiben fájdalom és bűntudat keveredett. Nem szólt semmit, csak állt ott, mintha minden erejét összeszedné, hogy ne roskadjon össze. Aztán halkan megszólalt:

– Sajnálom, Anna. Tudom, hogy nem érdemlem meg, hogy újra lássalak.

A hangja remegett. Emlékszem, mennyire szerettem ezt a hangot – régen. Most viszont minden szója kést döfött belém. Eszembe jutottak azok az éjszakák a kis albérletünkben Zuglóban, amikor azt hittem, örökké tart majd a boldogságunk. De aztán minden megváltozott.

Gábor egyre többet dolgozott, későn járt haza, én pedig egyre bizonytalanabb lettem magamban. Mindig is úgy éreztem, hogy nem vagyok elég jó neki. Az anyám is ezt mondogatta: „Anna, egy ilyen férfi mellett csak szenvedni fogsz. Nézd meg magad! Nem vagy elég csinos, nem vagy elég okos.” Ezek a szavak beleégtek az agyamba.

A családom sosem fogadta el Gábort. Apám szerint „egy rendes magyar fiú nem hagyja cserben a családját”, utalva arra, hogy Gábor vidékről költözött fel Budapestre, és nem voltak kapcsolatai, sem pénze. Anyám pedig mindig azt hajtogatta: „Ez a fiú csak kihasznál téged.” Én viszont hittem neki – vagy legalábbis hinni akartam.

Az utolsó veszekedésünk után Gábor eltűnt. Egy cetlit hagyott az asztalon: „Ne haragudj rám.” Ennyi volt. Hetekig sírtam utána. A barátnőim próbáltak vigasztalni, de senki sem értette igazán, mennyire fájt elveszíteni őt. Azóta sem engedtem közel magamhoz senkit.

Most pedig itt állt előttem, évekkel később, megtörten és némán. A villamos ajtaja kinyílt mögöttem, de nem szálltam fel. Csak néztem Gábort.

– Mi történt veled? – kérdeztem végül halkan.

– Elvesztettem mindent – mondta. – Az apám meghalt tavaly télen. Az anyám beteg lett. Vissza kellett mennem vidékre gondoskodni róla. Nem tudtam neked elmondani… Nem akartam még jobban összetörni téged.

A szavai súlyosak voltak. Egyszerre éreztem haragot és sajnálatot. Hányszor álmodtam arról, hogy egyszer majd visszajön és mindent megmagyaráz? Most itt volt, de már nem voltam ugyanaz az Anna.

– Tudod, mennyit szenvedtem miattad? – kérdeztem könnyekkel a szememben. – Mindenki azt mondta, hogy felejtselek el. Hogy csak egy hiba voltál az életemben.

Gábor lehajtotta a fejét.

– Én is szenvedtem – mondta csendesen. – De most… most nincs már senkim. Csak te vagy nekem.

A szívem összeszorult. Vajon képes vagyok-e újra bízni benne? Vagy csak azért jött vissza, mert már nincs más?

A családom még mindig ugyanazokat a régi nótákat fújja: „Anna, ne engedd vissza az életedbe! Nézd meg magad! Most már van rendes munkád, lakásod… Miért kockáztatnád?”

De én tudom, hogy nem lehet csak úgy kitörölni a múltat. Minden nap ott van velem – a tükörben látom a bizonytalanságot a szememben, hallom anyám hangját a fejemben.

Gábor most újra itt van. Megfogja a kezemet – először évek óta érzem azt a régi bizsergést.

– Adj még egy esélyt – kéri halkan.

A villamos elindul mögöttünk. Az emberek sietnek haza a szürke délutánban. Én pedig ott állok az életem legnehezebb döntése előtt.

Vajon képes vagyok-e megbocsátani neki? Vagy örökre magamban hordozom a múlt sebeit?

Talán sosem leszek elég jó – sem neki, sem magamnak…

De vajon mi kell ahhoz, hogy végre elhiggyem: megérdemlem a boldogságot?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen múltnak?