Ami minden sebre gyógyír – egy magyar család története a túlélésről, veszteségről és újrakezdésről
– Anya, most már tényleg nem bírom tovább! – csattant fel Dóri, a lányom, miközben az előszobában toporgott, kabátban, hátizsákkal a vállán. – Nem vagyok gyerek! Nem akarok minden percben beszámolni arról, hol vagyok!
A szívem összeszorult. A férjem, Gábor, a konyhából szólt ki: – Dóri, ne beszélj így anyáddal! Ha nem tetszik, amit kapsz itthon, próbálj meg máshol boldogulni!
– El is megyek! – vágta rá Dóri, és becsapta maga mögött az ajtót.
Ott álltam, remegő kézzel, a kulcscsomót szorongatva. Vajon tényleg elmegy? Vagy csak dühös? Minden napunk ilyen feszültséggel telt az utóbbi időben. A pénzünk egyre kevesebb lett, Gábor elvesztette az állását a gyárban, én pedig három műszakban dolgoztam egy zuglói hipermarketben pénztárosként. Dóri tizenhét éves volt, érettségire készült, de egyre többször lógott el otthonról, és egyre kevésbé tudtam elérni őt.
A családunk sosem volt gazdag. A szüleim vidékről jöttek fel Pestre a hetvenes években, hogy nekem jobb legyen. Mindig azt mondták: „Dolgozz keményen, Zsuzsa, akkor boldogulsz!” De most úgy éreztem, minden igyekezetem hiábavaló. A lakásunk panelrengetegben volt, a lift gyakran elromlott, a szomszédok folyton veszekedtek. Gábor hónapok óta csak otthon ült, nézte a híradót és panaszkodott: „Ilyen országban nem lehet élni!”
Dóri viszont más volt. Okos, érzékeny lány – de mostanában mintha idegen lett volna. Egyik este későn jött haza, én már majdnem hívtam a rendőrséget. Amikor belépett az ajtón, csak annyit mondott:
– Ne aggódj már folyton! Nem vagyok kisgyerek!
– Dehogy nem aggódom! – fakadtam ki. – Amióta megszülettél, minden nap aggódom érted!
Gábor közben csak legyintett:
– Hagyd már! Majd megtanulja az életet.
De én nem tudtam elengedni. Az anyai szívem nem engedte.
Aztán jött az a nap. Egy átlagos szerda volt. Hajnalban keltem, hogy beérjek a reggeli műszakra. Dóri még aludt. Gábor morogva fordult a másik oldalára. Aznap délután Dóri nem jött haza időben. Este hétkor már hívtam a barátnőit. Senki sem látta őt az iskolában.
– Biztos csak elment valahova – mondta Gábor fásultan.
De én tudtam: baj van.
Az éjszakát átvirrasztottam. Reggel már a rendőrségen voltam. Kihallgattak, kérdezgettek: „Volt mostanában valami konfliktus? El akart szökni?”
– Nem tudom… – suttogtam sírva.
A következő napok pokoliak voltak. A család széthullott. Gábor engem hibáztatott:
– Ha nem kényeztetted volna el ennyire! Ha nem féltetted volna folyton!
Én pedig őt hibáztattam:
– Ha nem lennél ilyen közönyös! Ha egyszer igazán odafigyeltél volna rá!
A szüleim vidékről feljöttek segíteni. Anyám főzött, takarított, de közben minden mozdulatával éreztette: „Bezzeg én sosem engedtem volna így el a lányomat!”
A testvérem, András is beállított:
– Zsuzsa, ha kell pénz keresni magánórákból, szólj! De ne hagyd magad összetörni!
De én már összetörtem.
Két hét telt el így. A rendőrség semmit sem talált. Az iskolában azt mondták: Dóri zárkózott volt mostanában. Egyik tanára szerint szerelmi bánata lehetett.
Egy este Gábor részegen jött haza:
– Tudod mit? Lehet, hogy jobb is neki máshol… Itt csak nyomor van!
Ekkor elvesztettem a fejem:
– Hogy mondhatsz ilyet?! Az anyja vagyok! A lányunk eltűnt!
Ő csak vállat vont:
– Te mindig mindent jobban tudsz…
Másnap reggel egy cetlit találtam az asztalon: „Elmegyek pár napra vidékre Andráshoz.”
Egyedül maradtam a lakásban. A csend nyomasztó volt. Felhívtam Dóri egyik barátnőjét újra:
– Niki, kérlek… ha tudsz valamit…
Niki sírva fakadt:
– Néha beszélt egy srácról… Tamásnak hívják… De nem tudom hol lakik.
Elindultam hát Tamás keresésére. Az interneten próbáltam rákeresni – de csak egy közös fotót találtam egy régi osztálykirándulásról. Felhívtam az iskolát újra. Végül az egyik tanár megsúgta: Tamás egy másik kerületben lakik, az anyja egyedül neveli.
Felkerestem őket. Az ajtót egy fáradt arcú nő nyitotta ki.
– Bocsánat… Zsuzsa vagyok… Dóri anyukája…
A nő bólintott:
– Tudom ki maga… Tamás is eltűnt két napja.
Összeomlottam.
A következő napokban együtt kerestük a gyerekeinket. Plakátokat ragasztottunk ki, Facebook-csoportokat hoztunk létre. Egy este csörgött a telefonom: ismeretlen szám.
– Anya… – suttogta bele Dóri hangja.
– Hol vagy?! Jól vagy?!
– Sajnálom… csak… elegem volt mindenből… Tamással vagyok… dolgozunk egy Balaton-parti büfében… majd hazamegyek…
Sírtam örömömben és fájdalmamban egyszerre.
Gábor visszajött Pestre. Amikor meghallotta a hírt, először dühös lett:
– Hogy képzeli?! Hogy tehette ezt velünk?!
De aztán magába roskadt:
– Talán tényleg hibáztam… Talán túl kemény voltam vele…
Dóri két hét múlva hazajött. Soványabb volt és fáradtnak tűnt, de mosolygott.
– Anya… bocsáss meg… csak ki akartam szabadulni ebből az egészből…
Átöleltem őt.
A családunk lassan kezdett helyrejönni – de semmi sem lett már olyan, mint régen. Gábor munkát talált egy építkezésen, én kevesebb műszakot vállaltam. Dóri leérettségizett és bejutott az ELTE-re magyar szakra.
De a sebek megmaradtak. A bizalom törékeny lett köztünk. Sokszor vitatkoztunk még utána is: pénzről, szabadságról, felelősségről.
Egy este Dóri leült mellém:
– Anya… szerinted lehet még igazi családunk?
Nem tudtam válaszolni.
Most itt ülök a konyhaasztal mellett, nézem őket: Gábort és Dórit. Néha úgy érzem, mindent elveszíthetek egy pillanat alatt – de talán pont ezért kell minden nap újra próbálkozni.
Vajon tényleg létezik gyógyír minden sebre? Vagy csak megtanulunk együtt élni a fájdalommal? Ti mit gondoltok erről?