Az eljegyzési gyűrű titka – Egy magyar lány útja a családi sebek és a felnőtté válás között

– Anyu, miért sírsz már megint? – kérdeztem, miközben a konyhaasztalra könyököltem. A szeme vörös volt, a kezében egy félig üres borospohár remegett. Kint már sötétedett, a panelház ablakai sorra gyulladtak ki, mint valami szomorú adventi naptár.

– Menj a szobádba, Zsófi! – szólt rám halkan, de élesen. – Nem kell mindent tudnod.

De én már mindent tudtam. Apám két napja nem jött haza. A bőröndje eltűnt a szekrényből, és anyám azóta csak sírt vagy némán bámulta a tévét. Tizenkét éves voltam, de hirtelen felnőttnek kellett lennem.

Akkoriban csak egyetlen menedékem volt: Gergő. A szomszéd fiú, akivel együtt nőttünk fel. Együtt jártunk iskolába, együtt ettük a nagymamája által főzött gulyást, és együtt nevettünk a játszótéren. Gergő nagymamája mindig azt mondta: „Zsófikám, nálunk mindig van helyed az asztalnál.”

Otthon viszont csak hideg csend várt. Anyám egyre többet dolgozott, néha éjszakás volt a kórházban. Én magamra maradtam a gondolataimmal és az üres lakással.

Egyik este Gergő átjött hozzánk házi feladatot írni. Anyám épp akkor ért haza, fáradtan ledobta a táskáját.

– Jó estét, Gergő! – mondta erőltetett mosollyal. – Zsófi, vacsoráztatok már?

– Igen, nagyi főzött nekünk – felelte Gergő.

Anyám arca elkomorult. – Akkor legalább mosogassatok el magatok után! – csattant fel.

Gergő rám nézett, én pedig szégyenkezve lesütöttem a szemem. Tudtam, hogy anyám haragszik rám, amiért máshol érzem magam otthon.

A gimnáziumban minden megváltozott. Gergő új barátokat talált magának, én pedig egyre inkább kívülállónak éreztem magam. A folyosón elment mellettem, mintha idegen lennék.

– Mi van veled? – kérdeztem egyszer szünetben.

– Semmi. Csak… felnövünk, nem? – vont vállat.

De én nem akartam felnőni. Még mindig azt vártam, hogy apám egyszer hazajön, anyám újra nevetni fog, és Gergő újra velem lesz.

Az érettségi előtt anyám egyre többet panaszkodott.

– Zsófi, mi lesz veled? Nem mehetsz egyetemre, nincs rá pénzünk! Dolgoznod kellene! – mondta egyik este.

– De anya, tanulni akarok! – sírtam el magam.

– Én is akartam valaha! De nézd meg, mire mentem vele! – csattant fel keserűen.

Végül kompromisszum született: technikumba mentem továbbtanulni. Gergő viszont bejutott az ELTE-re. Onnantól csak ritkán láttuk egymást. Ha összefutottunk az utcán, zavartan köszöntünk egymásnak.

Egyik nap azonban minden megváltozott. Az iskolába új tanár érkezett: Márton tanár úr. Fiatal volt, alig pár évvel idősebb nálunk. Sötét haja mindig kócos volt, vastag szemüveg mögül figyelte a világot.

Egy esős délután az iskola bejáratánál álltam, amikor odalépett hozzám.

– Zsófi, hazavigyelek? Látom, nincs nálad esernyő – ajánlotta fel halkan.

– Nem akarok zavarni… – motyogtam.

– Nem zavarsz – mosolygott rám. – Úgyis útba esel.

Az autóban csend volt köztünk. A rádióban valami régi magyar sláger szólt halkan.

– Szeretsz itt lakni? – kérdezte váratlanul.

– Nem tudom… Néha úgy érzem, mintha csak átutazó lennék az életemben – feleltem őszintén.

Márton tanár úr elmosolyodott. – Néha én is így érzem magam.

Aznap este sokáig gondolkodtam rajta. Valahogy más volt vele beszélgetni: mintha végre valaki meghallgatna.

Egyre többet találkoztunk: először csak az iskolában beszélgettünk órák után, aztán néha kávézni mentünk a közeli presszóba. Anyám persze rögtön gyanakodni kezdett.

– Ugye nem gondolod komolyan ezt a tanárt? – kérdezte egyszer dühösen.

– Miért ne gondolhatnám? Legalább érdeklődik irántam! – vágtam vissza.

– Mert csalódni fogsz! Minden férfi egyforma! – kiabálta anyám könnyes szemmel.

A szavai fájtak. Úgy éreztem, soha nem fogom tudni bizonyítani neki, hogy én más vagyok. Hogy nekem sikerülhet boldognak lenni.

Márton tanár úr egy nap virágot hozott nekem az iskolába. A folyosón mindenki minket bámult.

– Ez nem helyes… – suttogtam zavarban.

– De igaznak érzem – felelte halkan.

A kapcsolatunk titokban kezdődött. Féltem attól, mit szólnak majd mások: a tanárok, az osztálytársaim, anyám… De Márton mellett végre biztonságban éreztem magam.

Egyik este vacsorára hívott magához. A lakása tele volt könyvekkel és régi bakelitlemezekkel. A vacsora végén elővett egy kis kerek dobozt.

– Szeretném, ha velem maradnál… örökre – mondta remegő hangon.

Kinyitotta a dobozt: benne egy egyszerű aranygyűrű csillogott.

Elsírtam magam. Nem tudtam eldönteni: örömömben vagy félelmemben sírok-e.

– Igen… azt hiszem igen – suttogtam végül.

Hazafelé menet azon gondolkodtam: vajon tényleg készen állok-e erre? Vajon nem követem-e el ugyanazokat a hibákat, mint anyám?

Otthon anyám már várt rám. Látta a szememen mindent.

– Megkérte a kezed? – kérdezte fojtott hangon.

Bólintottam. Anyám először csak nézett rám hosszasan, aztán átölelt és zokogni kezdett.

– Csak azt akarom, hogy boldog légy… Ne járj úgy, mint én… – suttogta a hajamba.

Aznap este először éreztem azt: talán mégis lehet reményem egy másik életre. Talán nem vagyok örökre bezárva abba a múltba, amit örököltem.

De vajon tényleg képesek vagyunk kitörni abból a körből, amit a családunk rajzol körénk? Vagy mindannyian csak újra és újra ugyanazokat a köröket futjuk?