A boldogság ára – Egy nyaralás margójára

– Nem hiszem el, hogy ezt is nekem kell eldöntenem! – csattant fel Gábor, miközben a bőröndöt rugdosta a hálószoba közepén. – Ha nem tudod eldönteni, hogy jön-e a gyerek vagy sem, akkor inkább maradjunk itthon!

Ott álltam a szekrény előtt, kezemben a kisfiunk, Marci fürdőnadrágjával. A tükörben láttam magam: fáradt szemek, karikák, egy nő, aki már rég nem tudja, mit akar igazán. Csak azt tudtam, hogy nem akarom újra elveszíteni magam ebben a véget nem érő kompromisszum-spirálban.

– Gábor, én csak azt szeretném, ha együtt lennénk. Mindhárman. Ez az első közös nyaralásunk lenne…

– Persze, de akkor megint nem pihenünk! – vágott közbe anyósom, Ilona néni, aki már reggel óta ott sündörgött körülöttünk. – Hozzátok ide Marcit, én majd vigyázok rá. Nektek is jár egy kis szabadság! – mondta úgy, mintha ezzel minden gondot megoldana.

De én tudtam: ha most beadom a derekam, megint csak másoknak akarok megfelelni. Anyám hangja csengett a fejemben: „Kislányom, ne hagyd magad! Az anyaság nem börtön!”

Mégis, Gábor tekintete mindent eldöntött. Az a fáradt, lemondó pillantás – mintha már rég feladta volna, hogy valaha is igazán boldogok leszünk együtt.

– Jó – suttogtam. – Marci marad.

A következő napokban minden mozdulatom automatikus volt. Pakoltam, főztem, mosogattam. Gábor dolgozott még az utolsó pillanatig, Ilona néni pedig mindenbe beleszólt.

– Nem kell annyi ruha! Minek három fürdőruha? Úgysem fogsz abban jól kinézni… – csipkelődött.

Elfordultam. A tükörhöz léptem. A hasamon még ott voltak a terhességi csíkok. A mellem megereszkedett. A hajam fénytelen volt. Vajon tényleg nem vagyok már nő? Vagy csak elhitették velem?

Az indulás reggelén Marci sírt utánam. – Anya! Ne menj el! – kapaszkodott belém.

Gábor türelmetlenül dobolt az ajtón. – Késésben vagyunk!

Letéptem magamról Marcit, és úgy éreztem, mintha a szívemet szakítanám ki. Ilona néni átvette tőlem.

– Menj csak! Egy hét múlva visszajössz! – mondta ridegen.

Az autóban csend volt. Gábor vezetett, én az ablakon bámultam kifelé. A Balaton felé tartottunk, de bennem csak üresség volt.

– Miért vagy ilyen feszült? – kérdezte végül Gábor.

– Mert… mert úgy érzem, hogy mindenki más dönt helyettem. Hogy soha nem számít igazán az én véleményem.

– Ne kezdjük már megint! – sóhajtott fel. – Mindig csak panaszkodsz.

– Nem panaszkodom! Csak… szeretném végre érezni, hogy fontos vagyok. Hogy nem csak egy gép vagyok a házban.

Gábor hallgatott. A rádióban éppen egy régi Demjén-dal szólt: „A szabadság vándorai vagyunk…”

A szállodában minden olyan volt, mint egy reklámban: tiszta szobák, kilátás a tóra, svédasztalos reggeli. De nekem minden falat keserű volt.

Az első este Gábor lement sörözni a szálloda bárjába. Én egyedül maradtam a szobában. Elővettem a telefonomat: anyám háromszor hívott. Marci sírt este, de Ilona néni azt mondta: „Ne aggódj! Majd megszokja.”

Könnyek folytak végig az arcomon. Vajon tényleg ilyen az anyaság? Hogy mindig le kell mondani valamiről? Hogy mindig mások mondják meg, mit érezzek?

Másnap reggel Gábor jókedvűen ébredt.

– Na látod! Milyen jó így kettesben! – mondta mosolyogva.

– Neked talán…

– Mi bajod van már megint? Nem tudsz örülni semminek!

– Nem tudok örülni annak, hogy mindenki szerint nekem nincs jogom dönteni az életemről!

Gábor felkapta a fejét.

– Most komolyan? Hányszor mondtam már el: pihenj egy kicsit! Ne agyalj annyit!

– Könnyű ezt mondani… De te sosem érted meg igazán, milyen nőnek lenni ebben az országban! Mindenki elvár valamit: legyél jó anya, jó feleség, jó menye… De ki kérdezi meg egyszer is: mit akarok én?

Gábor dühösen kiviharzott a szobából.

Egyedül maradtam. A teraszra ültem ki, néztem a hullámzó Balatont. Egy fiatal pár nevetgélt mellettem: kézen fogva sétáltak le a stégre. Irigyeltem őket. Vajon ők is így kezdik majd? Vajon minden nő így jár?

Aznap délután Gábor visszajött.

– Bocsánatot kérek – mondta halkan. – Tényleg nem figyeltem rád mostanában… Csak… fáradt vagyok.

– Én is fáradt vagyok – suttogtam vissza. – De nekem nincs kihez menekülnöm.

Egymás mellett ültünk némán. Aztán Gábor megszorította a kezem.

– Szeretlek… csak néha elfelejtem kimutatni.

– Én is szeretlek… de szeretném végre önmagamat is szeretni.

A nyaralás hátralévő napjai csendesebbek voltak. Próbáltunk beszélgetni – igazi beszélgetéseket folytatni arról, mitől félünk, mitől vagyunk boldogtalanok. Gábor elmesélte: gyerekkorában mindig azt érezte, hogy neki kell erősnek lennie az anyja mellett; hogy sosem mutathatta ki a gyengeségét.

Én pedig elmondtam neki: attól félek legjobban, hogy egyszer teljesen elveszítem önmagam ebben a sok szerepben.

A hazafelé úton Marci már nem sírt annyira utánam. De én sírtam belül: mert tudtam, hogy valamit vissza kell szereznem magamból.

Otthon Ilona néni várta a bejáratnál:
– Na végre! Remélem kipihentétek magatokat!
– Köszönjük szépen – mondtam udvariasan.
De amikor este lefeküdtem Marci mellé az ágyba, megsimogattam a haját és azt suttogtam:
– Soha többé nem hagyom magam háttérbe szorítani.

Másnap reggel Gábornak ezt mondtam:
– Szeretném eldönteni magamnak, mi tesz boldoggá. És szeretném, ha ebben támogatnál.
Gábor bólintott. Talán most először értette meg igazán.

Azóta minden nap próbálok egy kicsit jobban odafigyelni magamra is – nem csak másokra.
De vajon hány nő él még így Magyarországon? Hányan érzik azt, hogy csak szerepeket játszanak? És mikor jön el az a pillanat, amikor végre ki merjük mondani: elég volt?