A boldogság útja – Egy magyar fiú története a családi tragédiától az újrakezdésig
– Ne hazudj nekem, Marci! – ordította anyám, miközben a konyhaasztalra csapta a sárga csekket. – Már megint késik a lakbér! Honnan szedjem elő a pénzt? Az új férjem szerint is csak a baj van veled!
Ott álltam a panelkonyhában, a linóleumon foltokban sár, az ablakon túl szürke, budapesti november. A szívem a torkomban dobogott. Nem tudtam, mit mondjak. Huszonkét évesen, egyetem mellett dolgozva, apám nélkül, anyám új családjában csak egy felesleges teher voltam.
Pedig nem mindig volt ilyen. Gyerekkoromban még együtt nevettünk a régi lakásban, a József körúton. Apám, Károly, buszsofőr volt, anyám, Klári, óvónő. Nem voltunk gazdagok, de mindenünk megvolt: közös balatoni nyarak, vasárnapi rántott hús, meccsek a tévében. Aztán egy nap minden darabokra hullott.
Apám egy reggel elindult dolgozni. Aznap délután rendőrök jöttek hozzánk. Anyám sikított. Apám balesetet okozott: egy idős asszony hirtelen lépett a busz elé. Apám fékezett, de késő volt. Az asszony meghalt. A családja vért kívánt. Azt mondták, apám ivott előző este – pedig csak egy pohár sört ivott a kollégákkal. Mégis börtönbe került.
Onnantól minden más lett. Anyám sírt éjszakánként. Én próbáltam erős lenni, de az iskolában is mindenki tudta: „az a fiú, akinek az apja börtönben van”. Barátaim elmaradoztak. Anyám egy év múlva újra férjhez ment egy László nevű önkormányzati főosztályvezetőhöz. Laci bácsi sosem szerette, hogy ott vagyok. „Egyetemre jár? Minek? Úgysem lesz belőle semmi!” – mondogatta.
Anyám próbált közvetíteni: – Marci, Laci csak jót akar neked! Dolgozz többet! Ne bulizz annyit! – De én már nem tudtam otthon maradni.
Az egyetemi kollégiumban végre szabadnak éreztem magam. Haverok, bulik, sörözések a Duna-parton. Egyik este túl sokat ittunk. Másnap reggel egy ismeretlen lány feküdt mellettem az ágyban. Zsófi volt az évfolyamról – vörös haja szétterült a párnámon.
– Jó reggelt! – mosolygott rám álmosan. – Tegnap azt mondtad, szeretsz.
– Szerintem ezt mindenkinek mondom részegen – próbáltam viccelni.
– Akkor most már vállalod is? – kérdezte hirtelen komolyan.
Nem értettem. Kimentem kávét főzni. Zsófi utánam jött egy pólóban.
– Marci… nekem ez nem csak buli volt – mondta halkan.
– Figyelj… én nem vagyok kész semmire…
– Majd leszel – vágta rá dacosan.
A következő hetekben kerültem őt. Az anyám hívogatott: – Mikor jössz haza? Laci szerint nem fizettél be a rezsit! – Én csak menekültem előle is, Zsófi elől is.
Aztán egy délután Zsófi megállított az egyetem folyosóján.
– Marci… baj van. Késik…
– Mi késik?
– A menstruációm! – kiabálta, hogy mindenki hallja.
A világ megállt körülöttem. Hirtelen minden gondom eltörpült ehhez képest.
– Biztos? – kérdeztem suttogva.
– Igen… És nem akarom elvetetni! – sírta el magát.
Hazamentem az albérletbe és egész éjjel bámultam a plafont. Apám arca jelent meg előttem: „Fiam, férfi vagy? Akkor vállald!” De én csak gyereknek éreztem magam.
Másnap felhívtam anyámat.
– Anya… Zsófi terhes.
Csend lett a vonalban.
– És most mit akarsz csinálni?
– Nem tudom…
– Marci! Most mutasd meg, hogy különb vagy apádnál! Ő is mindig menekült a felelősség elől!
Ez fájt. Apám sosem menekült semmi elől! Mindent megtett értünk…
Zsófi szülei vidéken éltek, konzervatívak voltak. Amikor megtudták, hogy lányuk terhes lett egy „pesti fiúval”, kitagadták volna legszívesebben.
– Nem kell nekünk ilyen vő! – mondta Zsófi apja a telefonban.
Anyám is csak sopánkodott: – Hogy néz ez ki? Még diploma sincs! Hogy tartod el őket?
Egyedül maradtam két család haragja között.
Zsófi viszont nem hagyta magát:
– Marci, én megtartom ezt a gyereket! Ha kell, egyedül is!
Akkor döntöttem el: nem futok tovább. Elmentem dolgozni egy pizzériába esténként, nappal tanultam és próbáltam Zsófit támogatni. Néha úgy éreztem, belepusztulok a fáradtságba és a szégyenbe: „egy újabb magyar fiú, aki elrontotta az életét” – gondoltam magamról.
Aztán megszületett Bence. Amikor először fogtam a karomban azt a pici lényt, minden haragom és félelmem eltűnt.
Anyám először csak sírt:
– Olyan vagy, mint apád…
De amikor meglátta Bencét, mégis mosolygott:
– Talán mégis lesz belőled valaki…
Laci bácsi továbbra is csak morgott: – Most aztán dolgozhatsz életed végéig!
Zsófi szülei lassan megenyhültek; amikor meglátták az unokájukat videón keresztül, már nem voltak olyan kemények.
Azóta eltelt három év. Még mindig nehéz: albérletben élünk Újpesten, két munkahelyen dolgozom és esténként tanulok Zsófival felváltva Bencére vigyázva. Néha úgy érzem, sosem lesz könnyebb.
De amikor este Bence rám nevet és Zsófi hozzám bújik fáradtan, tudom: ezért érdemes volt mindent újrakezdeni.
Sokszor kérdezem magamtól: vajon más magyar fiatalok is így érzik magukat? Hogy lehet ebből kitörni? Ti mit tennétek a helyemben?