„Ígértem a bátyádnak pénzt autóra. Oldjátok meg ti ketten.” – Egy családi ígéret árnyékában

– „Ígértem a bátyádnak pénzt autóra. Oldjátok meg ti ketten.” – Anyám hangja még most is visszhangzik a fejemben, ahogy ott ültem a konyhaasztalnál, a kezem ökölbe szorult, és próbáltam nem sírni. Az ablakon túl a májusi eső kopogott, mintha csak az én könnyeimet akarta volna elrejteni.

Három évvel ezelőtt még minden más volt. Akkoriban Gáborral, a férjemmel, boldogan éltünk egy kis albérletben Zuglóban. Nem voltak gyerekeink, nem terveztünk családot – legalábbis még nem. Az élet egyszerű volt: dolgoztunk, esténként filmeket néztünk, hétvégén kirándultunk a Normafánál. Amikor anyám szólt, hogy a bátyámnak, Zolinak pénz kellene egy használt autóra, csak legyintettem. „Persze, anya, adj neki, nekünk most úgysem kell.” Nem gondoltam bele, hogy ez az egyszerű gesztus mennyire meghatározza majd a jövőnket.

Most viszont minden más. Két hónapja megszületett a kislányunk, Lilla. Gábor munkahelye bizonytalan lett – leépítések jönnek –, én pedig gyesen vagyok. A megtakarításaink vészesen fogynak, és az autónk is felmondta a szolgálatot. Egyre többször gondolok arra a pénzre, amit anyám annak idején Zolinak adott – pontosabban: amit nekünk is félretett volna, ha akkor nemet mondok.

Egyik este Gábor fáradtan huppan le mellém a kanapéra.
– Beszéltél anyáddal? – kérdezi halkan.
– Igen. Azt mondta, „Ígértem a bátyádnak pénzt autóra. Oldjátok meg ti ketten.”
– És Zoli?
– Ő azt mondja, neki most is szüksége van az autóra, hiszen vidékre jár dolgozni. Nem érti, miért kéne visszaadnia bármit is.
Gábor sóhajt. – Mindig is ő volt a kedvence…

Nem akarom elhinni, hogy igazából erről van szó. Hogy anyám tényleg különbséget tesz közöttünk. De ahogy visszagondolok gyerekkoromra, egyre több apró emlék ugrik be: Zoli mindig kapott új biciklit, én meg örököltem tőle; ő mehetett nyári táborba, én maradtam nagymamánál. Akkoriban nem zavart – vagy csak nem akartam észrevenni.

Most viszont minden forint számít. Lilla pelenkára és tápszerre szorul, az autó nélkül pedig nem tudom elvinni orvoshoz vagy boltba. Próbálok beszélni anyámmal.
– Anya, nekünk most tényleg nagy szükségünk lenne arra a pénzre…
– Drágám, tudod jól, hogy Zolinak is nehéz volt akkoriban. Megígértem neki. Nem akarok belefolyni ebbe…
– De hát mi lesz velünk? Miért nem lehet igazságosan elosztani?
– Felnőttek vagytok már. Oldjátok meg ti ketten.

Zolival is próbálok beszélni.
– Zoli, tudod jól, hogy most mennyire nehéz nekünk…
– Sajnálom, de nekem is kell az autó. Ha nincs kocsim, elveszítem a munkám.
– De hát anya neked adta azt a pénzt…
– Igen, mert akkor nekem volt rá szükségem. Most neked van – oldd meg te is valahogy.

A szavak úgy vágnak belém, mintha pofon csaptak volna. Hirtelen minden gyerekkori sérelem felszakad bennem: az elfelejtett születésnapok, a soha be nem váltott ígéretek. Most már nem csak magamért harcolok – Lilláért is.

Egyik este Gáborral összeveszünk.
– Miért nem tudsz keményebb lenni velük? – kérdezi ingerülten.
– Mert ők a családom! Nem akarom elveszíteni őket…
– De így elveszíted magad!

Napokig nem beszélek anyámmal és Zolival sem. Próbálom elengedni az egészet, de minden alkalommal, amikor Lilla sír vagy amikor Gábor feszülten számolja a pénztárcában lévő aprót, újra és újra feltör bennem a düh és a tehetetlenség.

Aztán egy vasárnap délután váratlanul becsönget Zoli. Ott áll az ajtóban egy doboz használt babaruhával.
– Ezt hoztam Lillának… Tudom, hogy most nehéz nektek.
Nem tudom eldönteni, hogy sírjak vagy nevessek.
– Köszönöm… – suttogom.
Zoli zavartan néz rám.
– Nézd… Az autót nem tudom visszaadni. De ha kell valahova mennetek, szóljatok. Elviszlek titeket bármikor.

Nem tudom eldönteni: ez most gesztus vagy csak bűntudat? Anyám továbbra is hallgat; mintha semmi sem történt volna.

Azóta eltelt néhány hét. Az élet lassan visszatér a megszokott kerékvágásba – vagy legalábbis próbáljuk túlélni a mindennapokat. De bennem ott maradt egy kérdés: vajon tényleg ennyit ér egy testvéri kapcsolat? Egy anyai ígéret felülírhat mindent? Vagy csak én vagyok túl érzékeny?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani az ilyen igazságtalanságot? Vagy örökre nyomot hagy bennünk?