A hetedik bé – Egy tanárnő harca a magyar iskolában

– Elég volt! – kiáltottam, és a hangom visszhangzott a folyosón, mintha az egész iskola hallotta volna. A kréta a kezemben remegett, ahogy visszafordultam a hetedik bé osztály felé. A gyerekek egy pillanatra elnémultak, csak a padok alatt sutyorgó papírfecnik zizegése hallatszott. A szívem a torkomban dobogott, és tudtam, hogy most dől el minden: vagy elveszítem őket végleg, vagy végre meghallanak.

– Tanárnő, miért kell mindig kiabálni? – szólt közbe Barna, a legnagyobb bajkeverő. A többiek kuncogtak, de én csak ránéztem, és próbáltam nem mutatni, mennyire fáj minden szó.

– Mert ha szépen kérem, nem hallgat rám senki – feleltem halkan. – És én csak azt szeretném, ha legalább egyszer… legalább ma… figyelnétek rám.

A csend most már fojtogató volt. A hetedik bé – az én osztályom. Az én kudarcom? Vagy az én lehetőségem? Mióta két éve idekerültem a budapesti általános iskolába, minden reggel újra és újra feltettem magamnak ezt a kérdést. Huszonnyolc gyerek, huszonnyolc külön sors, és én, Kádár Katalin, aki azt hitte, hogy majd megváltja a világot.

A tanári szoba ablakából gyakran néztem ki az udvarra, ahol a gyerekek futkároztak. Néha úgy éreztem, mintha kívülálló lennék: se nem elég fiatal ahhoz, hogy barátkozzak velük, se nem elég idős ahhoz, hogy tiszteljenek. A kollégák között is nehezen találtam helyem. Főleg mióta kiderült, hogy egyedül nevelem a húgomat, Dórit. Anyánk három éve meghalt rákban, apánk pedig egyszerűen eltűnt az életünkből. Dóri akkor volt tizenkettő.

A családi gondok minden nap velem jöttek az iskolába. Reggelente Dóri hisztijeivel indult a nap: „Miért nem lehet nekem is márkás cipőm? Miért nem engeded, hogy buliba menjek?” – kérdezte újra és újra. Én pedig próbáltam megmagyarázni neki, hogy nincs pénzünk mindenre, és hogy felelősséggel tartozom érte. De ő csak becsapta maga mögött az ajtót.

A hetedik bében sem volt könnyebb dolgom. Barna mellett ott volt még Zsófi, aki mindig mindent jobban tudott; Gergő, aki sosem hozta el a házi feladatát; és Lilla, aki csendben sírt az utolsó padban. Tudtam róluk többet is: Zsófi anyja külföldön dolgozik, Gergő apja alkoholista, Lilla szülei válófélben vannak. Mindenkinek megvolt a maga keresztje.

Egyik nap Barna odajött hozzám óra után.
– Tanárnő… maga tényleg szereti ezt csinálni? – kérdezte halkan.
– Mit? Tanítani?
– Igen… mert néha úgy tűnik, mintha inkább sírna.

Nem tudtam mit mondani. Talán igaza volt. Aznap este otthon Dóri megint későn jött haza. Az arca vörös volt a sírástól.
– Mi történt? – kérdeztem aggódva.
– Semmi! – vágta rá dacosan. – Elegem van ebből az egészből! Mindenki csak azt várja tőlem, hogy jó legyek! Te is!
– Dóri… én csak azt akarom, hogy boldog legyél.
– Akkor engedj élni!

Aznap éjjel alig aludtam valamit. A gondolatok kavarogtak bennem: vajon tényleg túl szigorú vagyok? Vagy csak féltem őt attól az élettől, amit én már ismerek?

Másnap reggel az iskolában igazgatói értekezlet volt. Az igazgatónő, Szabó Ilona keményen nézett végig rajtunk.
– Kollégák! Egyre több panasz érkezik a hetedik bé viselkedésére. Kádár tanárnő, ön az osztályfőnökük. Mit kíván tenni?

A kollégák pillantása égetett. Éreztem, hogy mindenki engem hibáztat.
– Próbálok beszélni velük… de nehéz – mondtam halkan.
– Próbáljon keményebb lenni! Vagy kérjen segítséget! – vágta rá Ilona.

Aznap délután Barna anyukája várt rám a kapuban.
– Tanárnő! Beszélhetnénk?
– Persze.
– Barna mostanában nagyon feszült otthon… Tudom, hogy sokat bajlódik vele az iskolában is. Az apja elvesztette az állását… Én is csak takarítani járok… Nem tudom már, mit csináljak vele.

A nő szeme könnyes volt. Akkor értettem meg igazán: ezek a gyerekek nem rosszak – csak elveszettek. Mint én magam is.

Az egyik pénteki napon Lilla eltűnt az óráról. Senki sem tudta, hová ment. A szünetben megtaláltam őt az iskola udvarán egy padon ülve.
– Lilla… miért nem vagy órán?
– Nem bírom tovább… otthon mindenki veszekszik… Apa elköltözött… Anya sír egész nap…

Leültem mellé és átöleltem.
– Tudod… nekem sincs könnyű dolgom otthon. De ha akarod, beszélgethetünk bármikor.

Lilla rám nézett könnyes szemmel.
– Maga az egyetlen felnőtt itt, akinek el merem mondani…

Hazafelé menet azon gondolkodtam: talán mégsem vagyok teljesen alkalmatlan erre a pályára.

A következő héten osztályfőnöki órát tartottam „Őszinteség perce” címmel. Megkértem mindenkit, írjon le egy dolgot magáról név nélkül egy cetlire – valamit, amit sosem mondana el senkinek. A cetliket összegyűjtöttem és felolvastam:
„Félek hazamenni.”
„Szeretném, ha valaki meghallgatna.”
„Utálom magam.”
„Szeretem a tanárnőt.”

A gyerekek először nevettek vagy feszengtek, de aztán csend lett. Látták egymás fájdalmát – és talán az enyémet is.

Az év végi szülői értekezleten Barna anyukája odajött hozzám:
– Köszönöm… Barna mostanában többet beszélget velem otthon. Talán mégis van remény…

Otthon Dóri egyszer csak leült mellém vacsora után.
– Bocsánatot akarok kérni… Tudom, hogy nehéz neked is…
Átöleltem őt és sírtunk mindketten.

Most itt ülök a tanári asztal mögött egy üres teremben és azon gondolkodom: vajon hány tanár adja fel nap mint nap? Hány gyerek megy haza sírva? Hány család esik szét csendben?

Lehet-e egyáltalán jól csinálni ezt az egészet? Vagy csak próbálkozunk újra és újra – abban bízva, hogy egyszer valaki meghall minket?

Ti mit gondoltok? Van értelme harcolni nap mint nap? Vagy tényleg csak sodródunk mindannyian?