„Most már van saját családod, Nóri! Ne gyere vissza többet!” – Egy hazatérés, ami mindent megváltoztatott

– Nóri, most már van saját családod! Nem kell ide visszajárnod! – Anyám hangja élesen hasított végig a folyosón, ahogy beléptem a régi, nyikorgó ajtón. A kulcs még mindig ott lógott a kulcstartómon, mintha bármikor hazajöhetnék, de most úgy éreztem, mintha egy idegen házba léptem volna be. A szívem hevesen vert, a torkomban gombóc nőtt.

– Csak pár dolgot akartam elhozni a régi szobámból – próbáltam magyarázkodni, de apám már ott állt mögötte, karba tett kézzel, szigorúan nézve rám.

– Nóri, te már nem itt élsz. Zsolt és a kislányod várnak otthon. Nem lehet két helyen egyszerre az ember – mondta csendesen, de annál határozottabban.

Azt hittem, hazajönni mindig olyan lesz, mint régen: a konyhából áradó húsleves illata, anyám halk éneke, apám újságzizegtetése. Ehelyett most feszültség vibrált a levegőben. A nappali sarkában ott állt a régi fotelom, de már telepakolva dobozokkal. A falon a gyerekkori rajzaim helyét új képek vették át – unokatestvérem esküvője, anyám barátnői kirándulása.

– De hát… – kezdtem volna újra, de anyám félbeszakított.

– Nóri, nem akarunk megbántani. De most már neked is van családod. Nem lehet mindig visszajárni. Nekünk is kell egy kis nyugalom.

A könnyeim majdnem kibuggyantak. Hát ennyi volt? Három éve költöztem el Zsolthoz, amikor megszületett Lili. Azóta is gyakran beugrottam: néha csak egy kávéra, máskor hogy elhozzak egy régi könyvet vagy kabátot. Mindig azt hittem, hogy az otthon ajtaja nyitva áll előttem. Most viszont úgy éreztem magam, mint egy betolakodó.

– Anyu, én nem akarok zavarni… csak néha hiányzik minden. Hiányzik az illat, a hangotok… – suttogtam.

Anyám arca megenyhült egy pillanatra, de aztán újra kemény lett.

– Nekünk is nehéz volt elengedni téged. De most már neked kell továbbmenned. Mi is szeretnénk végre magunkra figyelni egy kicsit.

Apám csak bólintott. – Nóri, ez az élet rendje. Mi is új fejezetet kezdünk.

A szobámban minden ismerős volt és mégis idegen. A polcon ott porosodott a régi naplóm, benne kamaszkori titkokkal és álmokkal. A szekrényben még ott lógott az érettségi ruhám. Mindent áthatott valami furcsa távolság: mintha már nem lenne jogom hozzájuk.

Aztán eszembe jutottak az elmúlt évek: Zsolttal való veszekedések a pénz miatt, Lili betegségei, az állandó rohanás a munka és az óvoda között. Olyan sokszor vágytam vissza ide – csak egy kis pihenésre, egy ölelésre anyámtól. Most viszont világossá vált: ezt már nem kaphatom meg ugyanúgy.

– Miért nem szóltatok előbb? – kérdeztem halkan.

Anyám sóhajtott. – Nem akartunk megbántani. De most már úgy érezzük, ideje lezárni ezt a korszakot.

A csend szinte fájt. Hallottam kintről a szomszéd kutyájának ugatását, ahogy gyerekkoromban is. Minden ugyanaz volt – csak én változtam meg.

– Akkor… elviszem a dolgaimat – mondtam végül.

Anyám bólintott. – Segítek összepakolni.

Ahogy pakoltunk, néha megálltunk egy-egy tárgynál: egy régi plüssmackó, egy fénykép a balatoni nyaralásról. Anyám néha elmosolyodott, de a szeme sarkában könny csillogott.

– Emlékszel erre? – kérdezte halkan.

– Persze – válaszoltam. – Akkor még minden olyan egyszerűnek tűnt.

Aztán eljött a búcsú pillanata. A dobozaimmal az ajtóban álltam, és utoljára végignéztem a házon. Anyám megölelt, de már nem úgy, mint régen: ez most véglegesebbnek tűnt.

Az autóban ülve végig azon gondolkodtam: tényleg így kell ennek lennie? Vajon mindenki elveszíti egyszer az otthonát? Vagy csak én ragaszkodom túl görcsösen ahhoz, ami elmúlt?

Otthon Zsolt várt rám Lili nevetésével. Próbáltam mosolyogni, de belül üres voltam.

Este lefekvés előtt sokáig néztem a plafont. Vajon tényleg csak így lehet felnőttnek lenni? El kell engedni mindent, ami régen biztonságot adott?

Ti mit gondoltok? Tényleg el kell vágni a múlt kötelékeit ahhoz, hogy megtaláljuk önmagunkat? Vagy lehet egyszerre két helyen is otthon az ember?