„Megígértem a testvérednek pénzt egy autóra. Oldjátok meg magatok,” mondta anya

Három évvel ezelőtt a férjemmel, Péterrel gondtalan életet éltünk egy kis lakásban Budapesten. Mindkettőnknek volt rendes állása, élveztük a hétvégéket a város felfedezésével, és sosem aggódtunk a pénz miatt. Még nem voltak gyerekeink, és nem is gondoltunk családalapításra. Az élet egyszerű és jó volt.

Az egyik este Péter családjával vacsoráztunk, amikor az anyja, Katalin, bejelentést tett. „Megígértem a testvérednek, Gábornak, hogy adok neki pénzt egy autóra,” mondta lazán. Gábor Péter fiatalabb testvére volt, frissen végzett az egyetemen, és próbálta megtalálni a helyét a világban. Katalinnal és az apjukkal élt, és próbált spórolni egy autóra, hogy eljusson állásinterjúkra és lehetséges munkalehetőségekhez.

Péterrel összenéztünk, de nem mondtunk semmit. Tudtuk, hogy Gábornak szüksége van a segítségre, és nem akartunk önzőnek vagy hálátlannak tűnni. Végül is mi jól megvoltunk magunkban. Nem volt szükségünk Katalin vagy bárki más anyagi támogatására.

Három évvel később azonban minden drámaian megváltozott. Péter elvesztette az állását a cég leépítése miatt, és nekem is csökkentették a fizetésemet, hogy megtarthassam a munkámat. Most van egy kétéves kislányunk, Emma, aki állandó gondoskodást és figyelmet igényel. A megtakarításaink megcsappantak, és küzdünk a megélhetésért.

Egy különösen nehéz estén, miután Emmát lefektettük aludni, Péterrel leültünk megbeszélni a pénzügyeinket. „Segítségre van szükségünk,” mondta Péter aggodalommal teli hangon. „Talán kérhetnénk kölcsönt anyától.”

Habozva válaszoltam. Pénzt kérni sosem könnyű, különösen családtól. De kétségbeesettek voltunk. „Rendben,” egyeztem bele vonakodva. „Beszéljünk vele holnap.”

Másnap meglátogattuk Katalint. Mint mindig, melegen fogadott minket. Néhány udvarias beszélgetés után Péter rátért a lényegre. „Anya, most egy kicsit nehéz helyzetben vagyunk anyagilag. Arra gondoltunk, hogy tudnál-e kölcsönadni nekünk egy kis pénzt, hogy talpra álljunk.”

Katalin arckifejezése azonnal megváltozott. Kényelmetlenül és habozva nézett ránk. „Értem a helyzeteteket,” kezdte lassan, „de megígértem Gábornak a pénzt az autójára, és nem szeghetem meg az ígéretemet.”

„De az három évvel ezelőtt volt,” érvelt Péter gyengéden. „Gábornak már van munkája, és jól boldogul.”

„Tudom,” válaszolta Katalin határozott hangon. „De az ígéret az ígéret. Magatoknak kell megoldanotok.”

Katalin házából távozva levertnek és elkeseredettnek éreztük magunkat. A pénzügyi nehézségeink súlya még nehezebbnek tűnt most, hogy tudtuk, nem számíthatunk családi támogatásra.

A következő hónapokban csak rosszabbodott a helyzet. Ki kellett költöznünk a lakásunkból egy kisebb, olcsóbb helyre egy kevésbé kívánatos környéken. Péter több részmunkaidős állást vállalt csak azért, hogy fennmaradjunk, míg én próbáltam egyensúlyozni a munka és Emma gondozása között.

A kapcsolatunk kezdett megfeszülni a nyomás alatt. Gyakrabban veszekedtünk, gyakran pénzről és a jövőnkről. A stressz mindkettőnkre rányomta bélyegét.

Az egyik éjszaka, egy újabb heves vita után Péter összepakolt egy táskát és elment. Azt mondta, időre van szüksége gondolkodni és kitisztítani a fejét. Egyedül maradtam Emmával, magányosabbnak és reménytelenebbnek érezve magam mint valaha.

A napok hetekbe fordultak, és Péter nem tért vissza. Próbáltam hívni őt, de ritkán válaszolt. Amikor mégis felvette, távolságtartónak és elidegenedettnek tűnt.

Végül kaptam tőle egy levelet. Elmagyarázta benne, hogy nem bírja tovább a stresszt, és újrakezdésre van szüksége valahol máshol. Bocsánatot kért, de azt mondta, nem tud visszajönni.

Összetörtem. Az egykor boldog életünk darabokra hullott szét, és nem volt mód arra, hogy újra összerakjuk.

Végül Katalin ígérete Gábornak többet vett el tőlünk mint puszta anyagi stabilitást; elvette tőlünk a családunkat is.