Nem Tudom, Mit Tegyek: A Fiam Korán Nősülne és Visszaköltözne Hozzánk

– Anya, beszélnünk kell – mondta Gergő, miközben az ajtófélfának támaszkodott. A hangja remegett, de próbált határozottnak tűnni. A konyhában ültem, előttem egy csésze kihűlt kávé, a kezem reszketett. Már napok óta éreztem, hogy valami készül, de nem akartam szembenézni vele.

– Mondd csak, fiam – próbáltam mosolyogni, de a szám sarka alig mozdult.

– Szeretném, ha Zsófi hozzánk költözhetne. Össze akarunk házasodni. Tudom, hogy szűkösen vagyunk, de… nincs más lehetőségünk.

A szívem összeszorult. A kis lakásban már így is alig fértünk el hárman: Gergő, a kisebbik fiam, Marci és én. A fürdőszobában mindig sorban álltunk reggelente, a nappali egyben volt a hálószobám is. Most pedig még egy ember? Egy új élet kezdete – vagy épp a miénk vége?

– Gergő, gondold át… Nem lenne jobb, ha előbb találnátok valami sajátot? – kérdeztem halkan.

– Anya, tudod jól, mennyit keresek a pékségben. Zsófi is csak részmunkaidős. Az albérletek horror áron vannak Pesten. Nem akarok még évekig várni arra, hogy boldog lehessek.

A hangjában ott volt minden remény és minden kétségbeesés. Eszembe jutottak a saját fiatalkori álmaim: hogy majd egyszer lesz egy nagy családi házunk kerttel, ahol a gyerekeim szaladgálnak. Ehelyett most egy panel harmadik emeletén ültem, és azon gondolkodtam, hogyan férünk majd el négyen egy másfél szobás lakásban.

Marci közben bejött a konyhába. – Mi ez a nagy titkolózás? – kérdezte gyanakodva.

– A bátyád nősülni akar – mondtam fáradtan.

– Mi van?! – Marci hangja egyszerre volt döbbent és irigy. – És akkor mi lesz velem? Hol fogok aludni?

Gergő rám nézett, mintha tőlem várná a választ. De én sem tudtam. Az egész életem arról szólt eddig, hogy mindent megoldok valahogy: amikor az apjuk elhagyott minket, amikor elvesztettem az állásomat, amikor hónap végén már csak krumpli volt vacsorára. De most úgy éreztem, elfogytak az erőim.

Aznap este nem tudtam elaludni. Hallottam Gergő halk beszélgetését Zsófival telefonon: „Majd anya megérti… Muszáj lesz.” A fal túloldalán Marci halkan sírt. Talán attól félt, hogy ő lesz a felesleges harmadik kerék.

Másnap reggel munkába menet a villamoson bámultam ki az ablakon. Az emberek arca szürke volt és fáradt. Vajon hányan küzdenek ugyanilyen gondokkal? Hány anya érzi úgy, hogy már nem tud többet adni?

A munkahelyemen is szétszórt voltam. Az egyik kolléganőm, Ildikó odajött hozzám ebédszünetben.

– Valami baj van otthon? Olyan levert vagy.

– A fiam nősülni akar… és visszaköltözne hozzánk a feleségével – mondtam ki végül.

Ildikó felsóhajtott. – Nálunk is ez volt tavaly. A lányomék három hónapig laktak nálunk az újszülöttel… Majdnem ráment a házasságom. De hát mit tehetünk? Ez ma Magyarországon így megy.

Hazafelé menet vettem két csomag túrót és egy doboz tejfölt. Gondoltam, legalább túrógombócot főzök vacsorára – az mindig megnyugtatott minket régen. Amikor hazaértem, Gergő már ott ült az asztalnál Zsófival. A lány szemei vörösek voltak a sírástól.

– Anya… ha nem lehet… akkor keresünk mást – mondta halkan.

Olyan törékenynek tűnt abban a pillanatban mindkettőjük álma, hogy majdnem elsírtam magam.

– Nem erről van szó – mondtam végül. – Csak félek… Félek attól, hogy nem tudok mindenkinek jót tenni. Hogy elveszítem azt a kevés nyugalmamat is, ami még maradt.

Gergő átölelt. – Anya, mi csak azt akarjuk, amit te is mindig mondtál: hogy boldogok legyünk együtt. Nem baj, ha szűkösen vagyunk. Majd összefogunk.

Aznap este együtt ettük meg a túrógombócot. Marci duzzogva ült az asztalnál, de láttam rajta: ő is fél attól, hogy minden megváltozik.

Azóta eltelt két hét. Még mindig nem döntöttem el véglegesen semmit. Néha úgy érzem, beleőrülök ebbe a bizonytalanságba: segítsek nekik új életet kezdeni itt velünk, vagy inkább próbáljam rávenni őket arra, hogy várjanak még? Vajon önzés azt kívánni, hogy végre magamra is gondoljak?

Éjszakánként sokszor felébredek és csak bámulom a plafont. Vajon jó anya vagyok-e így? Meddig kell mindent feláldoznom másokért? Ti mit tennétek a helyemben?