Amikor a közelség nem elég: „A szüleim közel vannak, de mégis magányosnak érzem magam”

Az, hogy ugyanabban a városban élünk, mint a szüleim, áldásnak tűnt. Amikor a párommal, Péterrel úgy döntöttünk, hogy letelepedünk Budapest egyik külvárosában, azt hittük, hogy a közeli család biztonsági hálót jelent majd. Mindketten 28 évesek vagyunk, az egyetem utolsó évében találkoztunk. Kapcsolatunk sok vihart átvészelt már, a munkahelyváltásoktól a pénzügyi nehézségekig, és mindig erősebben kerültünk ki belőlük. Most azonban, amikor kétéves kislányunkat, Emmát neveljük, magányosabbnak érzem magam, mint valaha.

A szüleim csak néhány utcányira laknak, és bár imádják Emmát, a részvételük legjobb esetben is szórványos. Még mindig teljes munkaidőben dolgoznak, és megvan a saját társasági életük is, ami kevés teret hagy a spontán gyerekfelügyeletre vagy érzelmi támogatásra. Egy sokkal aktívabb szerepet képzeltem el számukra, de a valóság messze van attól, amit reméltem.

Péter hosszú órákat dolgozik egy tech startupnál, gyakran még Emma ébredése előtt elmegy otthonról, és éppen csak időben ér haza ahhoz, hogy ágyba tegye őt. Én részmunkaidőben dolgozom otthonról, konferenciahívásokat zsonglőrözve pelenkacserékkel és alvási időkkel. A napok egy fáradtságos és magányos ködben folynak össze. Vágyom a felnőtt beszélgetésekre és egy kis szünetre az anyaság könyörtelen követelményei alól.

Próbáltam segítséget kérni a szüleimtől, de az időbeosztásuk ritkán egyezik a mi szükségleteinkkel. Anyám gyakran mondja: „Csak szóljatok, ha szükségetek van ránk”, de amikor megteszem, mindig van valami ok, amiért nem tudnak jönni. Nem arról van szó, hogy nem törődnek velünk; egyszerűen csak elfoglaltak a saját életükkel. Mégis nehéz nem csalódottnak lenni.

Megpróbáltam csatlakozni egy helyi anyukacsoporthoz is. A nők elég barátságosak, de nehezen találok mélyebb kapcsolatot velük. Sokan közülük olyan családdal rendelkeznek, akik jobban részt vesznek az életükben vagy rugalmasabb munkaidővel rendelkező partnereik vannak. Az ő tapasztalataik teljesen mások az enyémhez képest, és gyakran még elszigeteltebbnek érzem magam a találkozóink után.

Az érzelmeim súlya egyre nehezebben elviselhető. Elkezdtem terápiára járni, hogy segítsen kibogozni az elmémben gyökeret vert kusza érzéseket. A terapeuta bátorít arra, hogy nyíltabban kommunikáljak Péterrel a küzdelmeimről, de nehéz ezt megtenni, amikor ő maga is kimerült. A beszélgetéseink gyakran logisztikai kérdések körül forognak – ki vásárol be vagy viszi Emmát orvoshoz –, így kevés hely marad az érzelmi jólétünk megvitatására.

Fontolgattam egy bébiszitter felvételét is, hogy egy kis szünetet adhassak magamnak, de az a gondolat, hogy Emmát valaki másra bízzam a családon kívül, szorongással tölt el. Olyan érzés lenne, mintha vereséget ismernék el, mintha beismerném, hogy nem tudok mindent egyedül kezelni. De mélyen belül tudom, hogy valaminek változnia kell.

Ahogy a napok hetekbe és hónapokba fordulnak át, az elszigeteltség érzése csak erősödik. A szüleim továbbra is közel vannak fizikailag, de távol érzelmileg; jelenlétük inkább emlékeztet arra, ami hiányzik az életemből, mintsem vigaszt nyújtana. Péterrel továbbra is sodródunk a rutinjainkban, mint két hajó az éjszakában.

Bárcsak mondhatnám, hogy van megoldás a láthatáron, hogy idővel minden jobb lesz. De jelenleg azzal kell szembenéznem, hogy a közelség nem mindig jelent támogatást, és néha még akkor is teljesen egyedül érezheted magad, ha család vesz körül.