„Ők étteremben vacsoráznak, én fizetem a számlát: Miért hagytam abba a felnőtt gyermekeim támogatását”

Lehet, hogy régimódi vagyok, de határozottan hiszem, hogy a szülőknek nem kellene anyagilag támogatniuk felnőtt gyermekeiket, különösen akkor nem, ha azok már saját családot alapítottak. Persze vannak helyzetek, amikor a segítség szükséges – váratlan orvosi számlák, munkahely elvesztése vagy más vészhelyzetek –, de nem akkor, amikor a gyerekek csak elpazarolják az életüket és pénzüket olyan dolgokra, mint az éttermi vacsorák és bulizás. A lányom két éve ment férjhez. Jó állása van neki is és a férjének is. Mégis úgy tűnik, rendben van számukra, hogy hozzám forduljanak anyagi segítségért, amikor túlköltekeznek.

Minden ártatlanul kezdődött. A lányom, Anna, és a férje, Péter, éppen csak elkezdték közös életüket. Segítségre volt szükségük az első lakásuk előlegének kifizetéséhez. Nagyon szívesen segítettem; végül is melyik szülő ne szeretné látni a gyermekét sikeresnek? De hamarosan a pénzkérések egyre gyakoribbá és kevésbé indokolttá váltak.

Először csak néhány ezer forint volt itt-ott „váratlan kiadásokra”. Aztán már százezer forint egy „életre szóló nyaralásra”, amit nem tudtak kihagyni. Az utolsó csepp az volt, amikor Anna 150 ezer forintot kért tőlem az éttermi vacsoráik fedezésére egy hónapra, mert „kicsit túllőttek a célon”.

Dühös voltam. Itt vagyok én, fix jövedelemből élve, minden fillért beosztva, miközben a lányom és a férje élvezik az életet és elvárják tőlem, hogy fizessem a számlát. Úgy döntöttem, elég volt. Megmondtam Annának, hogy többé nem adok nekik pénzt. Ha étterembe akarnak járni és nyaralni menni, akkor ki kell találniuk, hogyan fizetik meg maguknak.

Anna nem fogadta jól. Önzőnek nevezett és azt mondta, nem értem meg a modern élet nyomásait. Azt mondta, hogy minden barátja szülei segítik őket anyagilag, és én vagyok az ésszerűtlen. De kitartottam az álláspontom mellett. Megmondtam neki, hogy ideje nekik és Péternek a saját lehetőségeikhez mérten élni.

A következmények azonnaliak voltak. Anna ritkábban hívott fel, és amikor mégis beszéltünk, a beszélgetéseink feszültek voltak. Egyértelművé tette, hogy elárulva és magára hagyva érzi magát. Péter még egyszer fel is hívott, hogy bűntudatot keltsen bennem a döntésem miatt, de kitartottam.

Hónapok teltek el, és a távolság közöttünk nőtt. Anna és Péter továbbra is küzdöttek anyagiakkal, de ahelyett hogy visszafogták volna életmódjukat, kölcsönöket vettek fel és hitelkártyákat maxoltak ki. Egyre mélyebb gödörbe ásták magukat, és nem tehettem semmit.

Egyszer kaptam egy hívást Annától. Könnyek között volt. Az otthonuk elvesztésének küszöbén álltak, mert nem tudták tartani a jelzáloghitel fizetését. Kérlelt engem segítségért, de már meghoztam a döntésemet. Megmondtam neki, hogy bár nagyon szeretem őt, nem folytathatom felelőtlen viselkedésük támogatását.

Anna letette a telefont rám, és azóta nem beszéltünk. Már több mint egy éve tart ez a csend. Nagyon hiányzik a lányom, de tudom, hogy helyesen cselekedtem. Néha a kemény szeretet az egyetlen módja annak, hogy fontos életleckéket tanítsunk.

Gyakran elgondolkodom azon, vajon Anna valaha megérti-e majd miért tettem azt, amit tettem. Talán egy nap rájön majd arra, hogy az anyagi támogatás megtagadása nem kegyetlenség volt részemről, hanem szeretetből fakadt. Addig is remélem, hogy ő és Péter megtalálják az utat ahhoz, hogy rendbe hozzák az életüket.