Alimentum a családban: Fizessek a testvérem gyerekére a saját fiam pénzéből?

– Te ezt most komolyan gondolod, anya? – kérdeztem, miközben a konyhaasztalnál ültem, és próbáltam felfogni, amit hallok. Anyám szeme villant, ahogy letette elém a kávéscsészét. – Hát persze, Zsuzsi! Te vagy az egyetlen, akinek van valamennyi stabil bevétele. Gergőnek is segítened kellene! – mondta, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.

A kezem remegett, ahogy a csészét felemeltem. A volt férjem által fizetett gyerektartásból épphogy kijöttünk a fiammal, Ádámmal. Minden forintot be kellett osztanom: albérlet, rezsi, iskolai ebéd, cipő, néha egy-egy mozi. És most azt várják tőlem, hogy ebből fizessem ki Gergő tartozását is? A testvéremét, aki soha semmit nem vett komolyan az életben?

– Anya, ez nem így működik! Ezek a pénzek Ádámnak járnak. Nem vehetem el tőle csak azért, mert Gergő megint bajba került! – próbáltam higgadt maradni, de éreztem, hogy mindjárt elsírom magam.

Anyám sóhajtott. – Tudod jól, hogy Gergő sosem volt szerencsés. Most is csak azért nem tud fizetni, mert kirúgták a munkahelyéről. Az a két kicsi is családtag! Nem hagyhatjuk őket cserben.

A gondolataim cikáztak. Gergő mindig is problémás volt. Már gyerekként is én takarítottam utána a szobát, én magyaráztam ki anyánknál a csínytevéseit. Felnőttként sem változott: egyik munkahelyről a másikra sodródott, két gyereke két különböző nőtől, mindkettővel haragban. A tartásdíjat sosem fizette rendesen – vagy azért, mert „nem volt miből”, vagy mert „nem érdemlik meg”.

– És mi lesz Ádámmal? – kérdeztem halkan. – Ha elveszem tőle azt a keveset is, ami jár neki, akkor majd ő fog nélkülözni? Csak mert Gergő képtelen felelősséget vállalni?

Anyám arca megkeményedett. – Mindig csak Ádám! Mintha Gergő nem lenne ugyanúgy a családod! Tudod mit? Ha nem segítesz, akkor ne számíts rám semmiben!

Ez fájt. Anyám mindig is szerette Gergőt jobban – legalábbis így éreztem. Én voltam a „megbízható”, akire mindig lehetett számítani. Most viszont úgy tűnt, hogy pont ezért kellene feláldoznom magam.

Aznap este Ádám csendben ült mellettem vacsoránál. Látta rajtam a feszültséget.
– Mi baj van, anya?
– Semmi fontos – hazudtam. De belül marcangolt a bűntudat és a düh.

Másnap Gergő hívott.
– Szia Zsuzsi! Hallottam anyától…
– Nem fogok fizetni helyetted! – vágtam közbe.
– De hát neked van pénzed! Nekem most tényleg nagy bajban vagyok! Ha nem fizetek, elvisznek a bíróságra! – rimánkodott.
– És ha elvisznek? Akkor talán végre felnősz! Nekem is csak annyi van, amennyi Ádámnak jár. Nem fogom elvenni tőle!
– Mindig önző voltál…

Letette. Napokig nem keresett senki tőlük. Anyám sem hívott. Egyedül maradtam a döntésemmel és az ürességgel.

A munkahelyemen is egyre nehezebben koncentráltam. A kolléganőm, Erika egyszer félrehívott.
– Mi történt veled mostanában? Olyan feszült vagy.
Elmeséltem neki mindent. Erika csak csóválta a fejét.
– Nálunk is volt ilyen… A húgom mindig mindent rám akart lőcsölni. De tudod mit? Ha egyszer elkezded, soha nem lesz vége. Jól tetted, hogy nemet mondtál.

Hazafelé azon gondolkodtam: tényleg jól tettem? Mi van, ha anyámnak igaza van? Mi van, ha tényleg cserbenhagyom a családot?

Pár hét múlva anyám mégis felhívott.
– Ádámnak névnapja lesz… Eljöhetek?
– Persze – mondtam halkan.
Eljött. Nem beszéltünk Gergőről. De amikor elment, az ajtóból visszafordult:
– Remélem egyszer megérted, mit jelent családnak lenni.

Ádám odabújt hozzám.
– Anya, te mindig itt leszel nekem?
– Mindig – súgtam neki.

Aztán egy este Gergő keresett meg személyesen. Az utcán várt rám.
– Zsuzsi… Sajnálom. Tényleg bajban vagyok. De tudom már, hogy nem várhatom el tőled ezt… Csak haragszom magamra is…
Láttam rajta az őszinte kétségbeesést – de azt is, hogy végre felnőttként beszél velem.

– Segítek neked munkát keresni – ajánlottam fel végül –, de pénzt nem tudok adni.
Bólintott. Elmentünk együtt egy állásbörzére pár nap múlva.

Azóta ritkábban beszélünk anyámmal és Gergővel is. De Ádám boldogabb lett: többet vagyunk együtt, nincs feszültség otthon. Néha mégis eszembe jut: vajon tényleg én vagyok az önző? Vagy csak végre kiálltam magunkért?

Ti mit gondoltok: hol húzódik a határ család és önfeláldozás között? Meg lehet-e őrizni a szeretetet úgy, hogy közben nemet mondunk?