„Anya, inkább apával akarok élni!” – Egy magyar anya vallomása a válás utáni harcról
„Nem szeretlek, anya. Apával akarok élni.”
A szavak úgy csattantak a nappali csendjében, mint egy pofon. A hatéves fiam, Marci, ott állt előttem, kis keze ökölbe szorítva, könnyes szemmel. Az eső dobolt az ablakon, mintha csak aláhúzná a pillanat súlyát. Egy pillanatra megállt bennem a levegő. Azt hittem, rosszul hallok.
– Mit mondtál, kicsim? – kérdeztem halkan, próbálva elrejteni a hangomban remegő kétségbeesést.
– Apával akarok élni! – ismételte meg, most már hangosabban. – Ott jobb minden. Ott nem kiabálsz velem.
A torkom összeszorult. Az elmúlt hónapokban minden erőmmel azon voltam, hogy Marcinak ne fájjon annyira a válás. Próbáltam mindent ugyanúgy csinálni, mint régen: kakaó reggelente, közös mesenézés este, hétvégi játszóterezés. De valami megváltozott. Én is megváltoztam.
A válás után minden nap harc volt. Harc magammal, hogy ne sírjak Marci előtt. Harc az apjával, Gáborral, hogy ne veszekedjünk a gyerek előtt. Harc a világgal, hogy elhiggyem: jó anya vagyok.
Most pedig itt álltam, és Marci azt mondta: nem szeret.
– Miért gondolod ezt? – kérdeztem halkan.
– Mert mindig csak dolgozol! És kiabálsz! Apa sose kiabál. Nála mindig van idő játszani – tört ki belőle a zokogás.
Leültem mellé a kanapéra. Meg akartam ölelni, de elhúzódott.
– Sajnálom, Marci – suttogtam. – Tudod, néha én is elfáradok…
De ő már nem figyelt rám. Felkapta a plüssmackóját és beviharzott a szobájába.
Ott maradtam egyedül a nappali félhomályában. A fejem zsongott: hol rontottam el? Miért nem tudok elég jó anya lenni? Miért választja inkább Gábort?
A következő napokban Marci szinte alig szólt hozzám. Csak akkor oldódott fel egy kicsit, amikor Gábor telefonált vagy eljött érte hétvégére. Olyankor ragyogott az arca, és én irigykedve néztem azt az örömöt, amit tőlem már nem kapott meg.
Egyik este anyukám hívott fel.
– Zsuzsi, mi van veletek? Olyan fáradtnak hallasz…
– Marci azt mondta, nem szeret – suttogtam bele a telefonba.
– Jaj, kislányom… Tudod te is, hogy ez nem igaz. Csak dühös rád. A gyerekek ilyenkor mindent kimondanak, amit éreznek. Ne vedd magadra!
De hogyan ne venném magamra? Hiszen én vagyok az anyja!
Másnap reggel Marci szó nélkül öltözött fel. Az oviban sem akart megölelni búcsúzáskor.
Az óvónő, Ildikó néni odalépett hozzám.
– Zsuzsi, minden rendben otthon? Marci mostanában nagyon visszahúzódó…
Elcsuklott a hangom.
– Válás után vagyunk… Nehéz neki is…
Ildikó néni bólintott.
– Adj neki időt! És magadnak is.
Hazafelé menet azon gondolkodtam: vajon tényleg csak idő kell? Vagy valamit rosszul csinálok?
Este Gábor hívott.
– Hallottam Marcitól, hogy nálad nem jó neki… – kezdte gúnyos hangon.
– Ne kezdjük ezt újra! – vágtam vissza ingerülten. – Nem tudod, min megyünk keresztül!
– Akkor engedd el hozzám! Nálam boldogabb lenne!
A szívem összeszorult. Vajon tényleg jobb lenne neki Gábornál? Hiszen ott nincsenek hétköznapi gondok: Gábor csak hétvégén látja Marcit, akkor minden játék és vidámság. Nálam viszont ott van a reggeli rohanás, a házi feladat, a mosás-főzés…
Aznap éjjel alig aludtam. Folyton az járt a fejemben: elveszíthetem a fiamat.
Másnap este leültem Marcival.
– Marci, tudom, hogy most haragszol rám. De én nagyon szeretlek téged. És ha úgy érzed, hogy jobb lenne apánál lakni… akkor beszélhetünk róla. De szeretném tudni: mi az, amit tőlem vársz?
Marci sokáig hallgatott.
– Csak azt akarom… hogy ne legyél mindig szomorú – suttogta végül.
Ekkor értettem meg: nem csak ő szenvedett a válástól, hanem én is. És ezt ő is érezte.
Azóta próbálok változtatni. Több időt töltök vele: együtt főzünk vacsorát, társasozunk esténként. Néha még mindig dühös rám – de már újra megölel reggelente.
Nem tudom, hogy egyszer teljesen helyreáll-e köztünk minden. De most már tudom: nem csak ő tanulja ezt az új életet – én is.
Vajon hányan érezték már magukat ilyen elveszettnek egy válás után? Ti mit tettetek volna a helyemben? Tud egy gyerek újra bízni abban a szülőben, akitől egyszer eltávolodott?