Átlátszó ablakok mögött – Egy magyar anya gyásza és újrakezdése
– Anya, miért nem jössz ki végre a szobából? – hallottam Zsófi hangját az ajtó túloldaláról. A hangja remegett, mintha ő is attól félne, hogy a válaszom végleg elmarad.
Nem feleltem. Csak néztem a plafont, ahol a repedések úgy futottak szét, mint az életem. A szobában állott levegő volt, az ablak résnyire nyitva, de a huzat sem hozott enyhülést. A tavaszi napfény sápadtan csorgott be, mintha szégyellné magát, hogy még mindig világít.
A fiam, Marci, már egy éve nincs velem. Egy év. Minden nap ugyanaz: felkelek, de nem ébredek fel igazán. A lakásban minden ugyanott áll, ahol ő hagyta: a kis piros focilabda a sarokban, az iskolatáska az előszobában, benne még mindig ott a matekfüzet. Nem tudom kidobni. Nem tudom elpakolni. Ha elpakolnám, mintha végleg eltűnne.
A férjem, Gábor, már hónapok óta a nővérénél alszik. Azt mondja, nem bírja ezt a csendet. De én sem bírom. Csak én nem tudok elmenekülni magam elől.
Zsófi, a lányom, tizennyolc múlt. Ő próbál élni. Próbál tanulni az érettségire, próbál barátkozni, próbál főzni nekem levest, amit aztán ott hagy az asztalon, mert tudja, hogy úgysem eszem meg. Próbál beszélni hozzám. De én csak nézem őt üveges szemmel, és azt gondolom: neki is el kellene mennie innen. Mert én már csak árnyék vagyok.
Egyik reggel azonban valami megváltozott. Talán a fény volt más. Talán csak túl sokáig hallgattam a saját gondolataimat.
– Anya! – Zsófi most már dörömbölt az ajtón. – Ha most nem jössz ki, hívom apát!
Felültem az ágyban. A mozdulat nehéz volt, mintha ólomból lennék.
– Jövök már – mondtam halkan.
A hangom idegenül csengett a szobában. Rég nem beszéltem senkivel. Rég nem beszéltem magammal sem.
Kimentem a konyhába. Zsófi ott állt a gáztűzhely mellett, vörös szemekkel.
– Főztem neked teát – mondta.
Leültem az asztalhoz. A bögre meleg volt a kezemben. Zsófi rám nézett.
– Anya… muszáj lenne beszélnünk Marciról.
Összerándultam.
– Nem tudok…
– De én igen! – csattant fel. – Nekem is hiányzik! Nekem is fáj! De te… te mintha már nem is lennél itt!
Hallgattam. A könnyeim hangtalanul folytak végig az arcomon.
– Bocsáss meg – suttogtam végül.
Zsófi leült mellém és átölelt.
– Anya… kérlek…
Aznap este először vettem elő Marci fényképét a fiókból. Néztem azt a szeplős arcot, azt a huncut mosolyt. Eszembe jutottak a focimeccsek a panelház mögött, ahogy mindig veszekedtünk azon, ki viszi le a szemetet, ahogy egyszer eltörte a karját és én egész éjjel mellette virrasztottam.
Aztán eszembe jutott az utolsó nap is. Az autóbaleset híre. Az üres kórházi folyosó. Gábor üvöltése. Zsófi zokogása. Az én némaságom.
A temetés után mindenki elment. A barátok ritkábban hívtak. Anyám azt mondta: „Az élet megy tovább.” De nekem nem ment tovább semmi.
A családunk széthullott. Gábor menekült. Zsófi próbált kapaszkodni belém – de én csak egyre mélyebbre süllyedtem.
A testvérem, Ági, egyszer rám förmedt:
– Te csak sajnáltatod magad! Másnak is halt már meg gyereke! Nézz körül! Zsófinak szüksége lenne rád!
Gyűlöltem érte. De igaza volt?
A szomszédasszonyok suttogtak mögöttem a lépcsőházban:
– Szegény Judit… teljesen megbolondult…
Nem törődtem velük. De egy este Zsófi sírva jött haza:
– Anya… azt mondják rólad, hogy már sosem leszel normális…
Akkor először öleltem át őt én.
A nyár közeledett. Az ablakokat egyre gyakrabban hagytam nyitva éjszakára – hátha bejön valami élet a lakásba. Néha hallottam gyerekzsivajt a játszótérről, és összerándultam.
Egyik délután váratlanul becsöngetett Gábor.
– Beszélnünk kellene – mondta feszülten.
Leültünk egymással szemben.
– Judit… nem tudom így folytatni – kezdte. – Szeretlek… de nem tudok segíteni rajtad… és félek, hogy elveszítem Zsófit is.
– Akkor menj – feleltem hidegen.
– Nem akarok menni! De nem tudom, hogyan legyünk újra család!
– Nincs már családunk – mondtam ki először hangosan.
Gábor sírva fakadt. Soha nem láttam még így.
Aznap éjjel nem aludtam. Csak ültem az ágy szélén és néztem Marci fényképét.
Másnap reggel Zsófi csendben ült mellettem a konyhában.
– Anya… menjünk el együtt valahova? Csak sétáljunk egyet…
Bólintottam.
Kimentünk a Margitszigetre. A fák zöldek voltak, az emberek nevetgéltek körülöttünk. Zsófi mesélt az iskoláról, arról, hogy fél az érettségitől, hogy szerelmes lett egy fiúba az osztályból – Bencének hívják –, de nem meri neki elmondani.
Először mosolyogtam rá igazán hónapok óta.
– Mondd el neki – súgtam halkan.
Zsófi rám nézett meglepetten.
– Te is mondd el nekem néha, ha fáj – kérte vissza.
Hazafelé menet vettünk egy csokor tulipánt Marci sírjára. Először mentem ki vele újra a temetőbe. Zsófi kezemet fogta végig.
Otthon Gábor várt ránk vacsorával. Csendben ettünk mindhárman egy asztalnál – először egy év után.
Este bezártam az ablakot. Nem azért, mert féltem attól, ami kint van – hanem mert először éreztem: talán bent is lehet még élet.
Azóta lassan változik minden. Még mindig vannak rossz napok – amikor csak sírok vagy dühös vagyok mindenkire és mindenre: Gáborra, Ágira, magamra… de vannak pillanatok is, amikor nevetünk Zsófival egy régi történeten vagy együtt főzünk valamit vacsorára.
A családunk sosem lesz már olyan, mint régen volt – de talán lehet másmilyen.
Néha azon gondolkodom: vajon hányan élnek így körülöttem? Hányan zárják be magukat a gyászukba? Hány család hullik szét csendben egy-egy tragédia után?
És vajon lehet-e valaha igazán újrakezdeni? Vagy csak megtanulunk együtt élni az ürességgel?
Ti mit gondoltok? Lehet-e egy család újra egységben élni egy ilyen veszteség után? Vagy örökre hiányosak maradunk?