Az anyósom elvette az ebédemet, és még az Instagramon is dicsekedett vele – Egy nap, amikor minden megváltozott
– Ez most komoly? – suttogtam magam elé, miközben a hűtő ajtaját kitártam. A hűtő polcán üres hely tátongott ott, ahol reggel még a saját készítésű rakott padlizsánom pihent. Egész délelőtt azt vártam, hogy végre leülhessek, és nyugodtan megebédeljek. Egyedül vagyok itthon, gondoltam, végre egy kis nyugalom. De most csak a hűtő hűvös levegője csapott arcon.
A telefonom rezgett. Üzenet érkezett a családi csoportba. „Köszönöm a fantasztikus ebédet! #háziasszony #finomságok” – írta Katalin, az anyósom, mellékelve egy képet a rakott padlizsánról. Az én rakott padlizsánomról. Az én ebédemről.
A kezem remegett, ahogy visszaraktam a telefont az asztalra. A gyomrom görcsbe rándult – nem csak az éhségtől. Hogy lehet valaki ennyire érzéketlen? Hogy lehet valaki ennyire vak mások érzéseire? Katalin mindig is szerette magára vonni a figyelmet, de ez most más volt. Ez most személyes volt.
– Szia, Zsófi! – hallottam meg Katalin hangját a bejárati ajtóból. – Remélem, nem baj, hogy elvittem az ebédedet! Annyira jól nézett ki, muszáj volt kipróbálnom!
– Szia – válaszoltam halkan. – Hát… örülök, hogy ízlett.
– Tudod, mennyire szeretem a főztödet! – folytatta mosolyogva. – És gondoltam, legalább megmutatom az Instagramon is, milyen ügyes vagy!
A szavai mintha bókok lettek volna, de minden mondat mögött ott lappangott valami más: egyfajta birtoklásvágy, mintha mindenhez joga lenne csak azért, mert ő az anyósom. Mintha az én életem is csak egy kiegészítő lenne az övéhez.
A férjem, Gábor később ért haza. Amikor elmeséltem neki a történteket, csak vállat vont.
– Tudod, milyen anya – mondta fáradtan. – Nem akart rosszat.
– De nekem ez rosszul esett! – fakadtam ki. – Nem kérdezett meg, nem szólt előre… És még fel is vág vele a neten!
Gábor sóhajtott.
– Majd beszélek vele.
De nem beszélt. Másnap Katalin újabb képet posztolt: ezúttal a reggeli kávémat fotózta le, amit még este készítettem be magamnak a kávéfőzőbe. „Nincs is jobb egy jó kávénál! #reggel #kávéimádó” – írta.
Ekkor már nem bírtam tovább. Felhívtam.
– Katalin, szeretnék valamit megbeszélni veled – kezdtem óvatosan.
– Persze, Zsófi! Mi a baj?
– Tudod… nekem ezek a dolgok fontosak. Az ebédem, a kávém… Ezek apróságoknak tűnnek, de nekem ezek jelentik azt a kis saját teret, amire szükségem van.
– Jaj, ne haragudj már! – nevetett fel. – Nem gondoltam volna, hogy ennyire zavar! Hiszen egy család vagyunk!
– Igen… de attól még jó lenne tiszteletben tartani egymás dolgait.
A beszélgetés után napokig csend volt köztünk. A családi ebédeken feszélyezetten ültünk egymás mellett. Gábor próbált közvetíteni, de látszott rajta: nem akar belefolyni a konfliktusba.
Egyik este aztán Katalin váratlanul átjött hozzánk.
– Zsófi – kezdte komolyan –, szeretnék bocsánatot kérni. Nem gondoltam bele, hogy ezzel megbántalak. Nekem mindig is fontos volt a család összetartása… De talán túlzásba vittem.
Meglepődtem. Nem számítottam rá, hogy ilyen könnyen beismeri a hibáját.
– Köszönöm – mondtam halkan. – Csak azt szeretném, ha néha rám is gondolnál.
Katalin bólintott.
Azóta próbálunk új szabályokat felállítani: ki mit használhat el a másik dolgai közül, hogyan osszuk meg egymással az apró örömöket anélkül, hogy közben átlépnénk egymás határait.
De néha még mindig eszembe jut: vajon miért olyan nehéz kimondani azt, ami bánt? Miért olyan nehéz megvédeni a saját kis világunkat még azokkal szemben is, akiket szeretünk?
Ti mit tennétek az én helyemben? Vajon tényleg túl érzékeny vagyok, vagy mindenkinek joga van megvédeni a saját határait?