Hatvanévesen újra tanulni élni – Egy üres fészek története

– Miért nem veszi fel, Béla? – kérdeztem remegő hangon, miközben már harmadszor próbáltam hívni a legidősebb fiamat, Gábort. A telefon csak csörgött, aztán elnémult. Béla a konyhaasztalnál ült, kezében a reggeli kávéval, és csak bámult ki az ablakon. – Talán dolgozik – mondta halkan, de a hangjában ott volt az a keserűség, amit mindketten éreztünk.

A házunkban csend honolt. Régen ilyenkor már mindenki sürgött-forgott: Anna a fürdőszobáért harcolt Gáborral, Zsuzsi a konyhában keresgélt valamit, én pedig próbáltam mindenkit időben elindítani. Most csak a hűtő zúgása és a falióra kattogása töltötte be a teret.

– Emlékszel, amikor Anna először ment táborba? – kérdeztem hirtelen, hogy megtörjem a csendet. Béla bólintott. – Akkor is sírtál. De akkor még tudtuk, hogy visszajön. Most meg…

Nem fejezte be a mondatot. Nem is kellett. Mindketten tudtuk, hogy ez most más. Anna Londonban él, Zsuzsi Pécsen tanít, Gábor pedig Budapesten dolgozik egy multinál. Mindegyiküknek megvan a maga élete, barátai, gondjai – és egyikük sem szorul már ránk.

A legrosszabb mégis az volt, hogy Gábor egyre ritkábban keresett minket. Régen minden vasárnap beszéltünk telefonon, most hetek telnek el anélkül, hogy hallanánk felőle. Zsuzsi néha ír egy-egy üzenetet: „Anya, minden oké, puszi!” Anna pedig csak akkor hív, ha valami gondja van.

Egyik este Béla váratlanul megszólalt vacsora közben:
– Szerinted mi rontottuk el?
– Mit?
– Hogy ennyire eltávolodtak tőlünk. Hogy már nem vagyunk fontosak nekik.

Nem tudtam mit mondani. Csak ültem ott, a tányérom fölött, és éreztem, ahogy egy könnycsepp végiggördül az arcomon.

Másnap reggel elhatároztam, hogy teszek valamit. Elmentem a piacra, vettem friss zöldséget, és főztem egy nagy adag gulyást – Gábor kedvencét. Lefotóztam és elküldtem neki: „Ha hazajössz hétvégén, vár a gulyás!” Nem válaszolt.

A napok teltek, Béla egyre többet hallgatott. Néha úgy éreztem, mintha két idegen lennénk egymás mellett ebben a nagy házban. Próbáltam beszélgetni vele:
– Emlékszel még arra az időre, amikor minden este együtt vacsoráztunk?
– Persze – felelte –, de azok már elmúltak.

Egyik este aztán váratlanul csöngettek. Zsuzsi állt az ajtóban egy nagy táskával.
– Csak két napra jöttem – mondta gyorsan –, konferenciára megyek Pestre, de gondoltam, útba ejtelek titeket.

Az első este még minden olyan volt, mint régen: nevetés, közös vacsora, Zsuzsi mesélt az iskoláról. Másnap azonban szóba került Gábor.
– Tudjátok, nagyon elfoglalt mostanában – mondta Zsuzsi –, de azért szeret titeket. Csak…
– Csak? – kérdeztem feszülten.
– Csak néha úgy érzi, hogy túl sokat vártok tőle. Hogy mindig azt akarjátok, hogy hazajöjjön vagy hívjon.

Ez úgy ütött szíven, mintha pofon vágtak volna.
– De hát mi csak… szeretjük őt – suttogtam.
– Tudom – mondta Zsuzsi –, de talán neki most másra van szüksége.

Aznap este sokáig forgolódtam az ágyban. Vajon tényleg túl sokat várok el tőlük? Vajon tényleg el kell engednem őket teljesen? De akkor mi marad nekem?

Béla másnap reggel szó nélkül elment sétálni. Egyedül maradtam a konyhában. Elővettem egy régi fényképalbumot: ott voltak a gyerekek kicsiként, karácsonykor, nyaraláson Balatonon… Minden kép egy-egy boldog pillanat volt – és mindegyik elmúlt.

Délután Anna hívott videón:
– Anya! Bocsi, hogy ritkán jelentkezem… Nagyon sok a munka…
Próbáltam mosolyogni:
– Semmi baj, csak jó hallani téged.
– Szeretlek! – mondta gyorsan Anna.
– Én is téged.

Letettem a telefont és rájöttem: talán tényleg túl sokat várok el tőlük. Talán nekem is új életet kell kezdenem – valahogy megtalálni önmagamat anyaságon túl is.

Este Béla leült mellém:
– Mit szólnál hozzá, ha elutaznánk valahova kettesben? Mint régen.
Elmosolyodtam:
– Jó ötlet. Talán itt az ideje új emlékeket gyűjteni.

De még mindig ott motoszkált bennem a kérdés: Vajon tényleg képes vagyok elengedni őket? Vagy örökre hiányozni fog az a régi életünk? Ti mit gondoltok erről?