Külön utak, össze nem illő lelkek – Egy magyar házasság története

– Gábor, mikor indulsz? – kérdeztem halkan, miközben a konyhában álltam, és a kávéfőző monoton zúgását hallgattam. A férjem csak morrant egyet a hálószobából, majd visszafordult a másik oldalára.

Miért is keltem fel ilyen korán szombaton? – gondoltam magamban. A táskája már tegnap este be volt pakolva, az uzsonnát is előkészítettem. Mégis, valami furcsa nyugtalanság motoszkált bennem. Az utóbbi időben egyre gyakrabban éreztem ezt: mintha valami fontos dolog csúszna ki az ujjaink közül, mintha az életünk csak úgy elmenne mellettünk.

A lakásunk a XIII. kerületben van, nemrég újítottuk fel. Modern bútorok, nagy képernyős tévé, két autó – mindenünk megvan, amit mások csak irigyelhetnek. Még egy kis nyaralót is vettünk Szentendrén. Mégis, valahogy minden üresnek tűnt.

Gábor az utóbbi időben rengeteget dolgozott. Az új főnöke szinte minden hétvégén vidékre küldte tárgyalni vagy ellenőrizni valamit. Én pedig egyre többször maradtam egyedül.

– Gábor! – szóltam rá kicsit erősebben. – Ha nem kelsz fel most, el fogsz késni!

– Jövök már… – dünnyögte, majd lassan kikászálódott az ágyból. A reggelinél csak a telefonját bámulta.

– Elvihetnél magaddal – próbálkoztam halkan. – Úgyis hétvége van, legalább együtt lennénk.

– Minek mennél? Ott semmi sincs. Pihenj itthon! – mondta fásultan.

– De nekem hiányzol… – suttogtam, de már nem figyelt rám.

Aztán szó nélkül felállt, bepakolta a táskáját az autóba, és csak ennyit mondott:

– Majd hívlak este.

Az ajtó becsapódott mögötte. Egy pillanatig csak álltam a csendben. Aztán leültem a kanapéra, és bámultam ki az ablakon a szürke budapesti reggelbe.

Mi történt velünk? Régen minden más volt. Gáborral egyetemen ismerkedtünk meg, ő volt a legviccesebb fiú az évfolyamon. Én akkoriban még hittem abban, hogy a szerelem mindent legyőz. Az első években együtt jártunk fesztiválokra, kirándultunk a Mátrában, hajnalig beszélgettünk a Margitszigeten.

Aztán jött a munka, az albérlet, a pénztelenség. És egy váratlan terhesség. Akkor még mindketten fiatalok voltunk és bizonytalanok. Gábor azt mondta: „Most még nem lehet gyerekünk! Előbb lakás kell, biztos munka!” Én pedig hallgattam rá…

A döntés következményeit soha nem tudtam feldolgozni igazán. Azóta sem lett gyerekünk. Próbáltuk később is, de valahogy sosem jött össze. Az orvosok szerint minden rendben van – csak éppen valami mindig közbejött.

A barátnőim közül mindenkinek családja lett. Anikó három gyereket nevel Zuglóban, Zsuzsiék most költöztek új házba Biatorbágyon. Én pedig… én csak ülök ebben a szép lakásban és várom, hogy Gábor hazajöjjön.

Az anyósom szerint túl sokat foglalkozom magammal.

– Réka, te mindig csak panaszkodsz! Miért nem keresel valami elfoglaltságot? Menj el dolgozni vagy önkénteskedj! – mondta múltkoriban.

De mit ér az egész, ha közben belül üres vagyok?

A családi ebédeken mindig ugyanaz a téma: „Mikor lesz már unoka?” Gábor ilyenkor csak zavartan mosolyog, én pedig érzem, ahogy összeszorul a torkom.

Egyik este aztán kiborultam:

– Gábor, miért nem beszélgetünk már egymással? Miért érzem úgy, hogy idegenek lettünk?

– Ne kezdjük megint! Fáradt vagyok! – vágott vissza ingerülten.

– De én… én szeretnék változtatni! Menjünk el valahova együtt! Próbáljuk meg újra!

– Neked semmi sem jó… – sóhajtott fel.

Aztán napokig alig szólt hozzám.

Egyik délután felhívott az anyám:

– Réka, mi van veletek? Gábor olyan furcsa mostanában…

– Semmi különös – hazudtam. – Csak sokat dolgozik.

De belül tudtam: valami végleg eltört közöttünk.

Aztán jött az igazi törés. Egy este Gábor később ért haza a szokásosnál. A telefonján üzenet villogott: „Köszönöm a tegnapi estét! Remélem, hamarosan újra találkozunk.” Egy női név: Dóra.

A világ megállt körülöttem.

– Ez mi? – kérdeztem remegő hangon.

Gábor először tagadott:

– Csak egy kolléganő! Semmi komoly!

De láttam rajta, hogy hazudik. Napokig nem aludtam. Végül bevallotta:

– Réka… én már nem tudom, mit érzek irántad. Fojtogató ez az egész… A munkahelyen legalább értékelnek… Dórával könnyű minden…

Sírtam. Üvöltöttem vele. Kérleltem. Aztán csend lett köztünk.

Hetekig csak egymás mellett éltünk. Ő később járt haza, én pedig egyre többet ültem magányosan a lakásban.

Egy nap végül összepakoltam néhány ruhát és elmentem anyámhoz vidékre.

Ott ültem a régi szobámban és azon gondolkodtam: hol rontottuk el? Miért nem tudtunk őszinték lenni egymással? Miért hittem azt, hogy majd magától megjavul minden?

Anyám próbált vigasztalni:

– Réka, néha jobb elengedni azt, ami már nem működik…

De én nem akartam elengedni! Hiszen annyi mindent átéltünk együtt!

Végül Gábor keresett meg:

– Nem akarom így befejezni… Próbáljuk meg újra!

Visszaköltöztem Budapestre. Próbáltunk beszélgetni, közös programokat szervezni. De valahogy már nem ment úgy, mint régen.

A barátaink közül sokan elváltak már. Sokan azt mondják: „Ez ma már természetes.” De nekem ez nem természetes! Én szerettem volna családot, gyereket, igazi otthont.

Most itt ülök újra ezen a szombat reggelen. Gábor megint úton van. Én pedig azon gondolkodom: vajon lehet-e még újrakezdeni? Vagy csak azért kapaszkodunk egymásba, mert félünk az egyedülléttől?

Talán sosem lesz válasz ezekre a kérdésekre.

De ti mit gondoltok? Van értelme harcolni egy kapcsolatért akkor is, ha már minden darabokra hullott? Vagy jobb lenne végre elengedni egymást és új utakat keresni?