„Miért nem érted meg, hogy segíteni akarok?” – Egy családi pénzügyi vita története
– Miért nem mondtad el nekem, Anna? – Gábor hangja remegett, ahogy a konyhaasztalnál állt, kezében a bankkivonattal. Az ablakon túl szürke eső verte az ablakpárkányt, de bennem sokkal nagyobb vihar tombolt.
Nem tudtam ránézni. A tekintetem a kávéscsészémbe fúrtam, mintha ott találnám meg a választ. – Csak segíteni akartam Zsuzsának – suttogtam végül. – Tudod, mennyire nehéz helyzetben van most.
Gábor leült velem szemben. – Anna, nem azzal van bajom, hogy segítesz neki. Hanem azzal, hogy titokban csináltad. Ez nem csak a te pénzed.
A szívem összeszorult. Igaza volt. De hogyan mondhattam volna el neki? Zsuzsa már hónapok óta munkanélküli volt, két gyerekkel egyedül. Az anyánk betegeskedik, apánk már rég meghalt. Én vagyok az egyetlen, akire számíthatnak. És Gábor mindig is óvatos volt a pénzzel. Féltem, hogy nemet mond.
– Nem akartam veszekedést – mondtam halkan. – Zsuzsa szégyellte magát, hogy segítséget kér. Én pedig… én csak azt akartam, hogy ne kelljen aggódnia.
Gábor nagyot sóhajtott. – Anna, én is segítenék neki. De ezt együtt kellene eldöntenünk. Most úgy érzem, mintha kizártál volna az életedből.
A könnyeim kicsordultak. Nem akartam megbántani őt. De a családom… mindig is ők voltak az első helyen. Gyerekkorunkban Zsuzsa volt az egyetlen, aki megvédett az iskolában, amikor csúfoltak a szemüvegem miatt. Most én akartam megvédeni őt.
Aznap este csendben feküdtünk egymás mellett az ágyban. Gábor hátat fordított nekem. A sötétben hallottam, ahogy halkan sóhajt. Én pedig azon gondolkodtam: vajon tényleg hibáztam? Hol húzódik a határ a házastársi őszinteség és a testvéri lojalitás között?
Másnap reggel Zsuzsa hívott. – Anna, nagyon köszönöm… de Gábor tudja? – kérdezte félve.
– Most már igen – válaszoltam fáradtan.
– Sajnálom, hogy bajba sodortalak – mondta Zsuzsa.
– Nem te sodortál bajba – feleltem. – Csak… talán jobban kellett volna bíznom Gáborban.
Aznap este Gábor hazahozott egy csokor tulipánt. Letette elém az asztalra.
– Beszéltem Zsuzsával – mondta csendesen.
Meglepődtem. – Miért?
– Mert szeretném tudni, hogyan tudunk neki együtt segíteni. Nem akarom, hogy emiatt eltávolodjunk egymástól.
A könnyeim ismét kibuggyantak. Átöleltem őt.
De a feszültség nem múlt el nyomtalanul. Anyám is megtudta a dolgot, és rögtön rám szólt: – Anna, nem szabad titkolózni a férjed előtt! A család csak akkor erős, ha mindenki őszinte.
Zsuzsa viszont azt mondta: – Néha muszáj kockáztatni, ha segíteni akarsz annak, akit szeretsz.
A munkahelyemen is észrevették rajtam a feszültséget. A kolléganőm, Éva megkérdezte: – Minden rendben otthon?
Elmeséltem neki mindent. Ő csak annyit mondott: – Nálunk is volt ilyen. A férjem húga folyton pénzt kért tőlünk. Egyszer én is titokban adtam neki… Azóta sem bízunk egymásban úgy, mint régen.
Hazafelé menet azon gondolkodtam: vajon tényleg ekkora bűnt követtem el? Vagy csak túl nagy rajtam a nyomás? Magyarországon ma mindenki küzd valamiért: munkahelyért, lakásért, egészségért… És ha valaki elesik, ki más segítene rajta, ha nem a család?
De mi van akkor, ha ezzel veszélybe sodrom a saját házasságomat?
Egy héttel később leültünk Gáborral és Zsuzsával hármasban beszélgetni. Gábor javasolta: – Állítsunk fel egy közös szabályt: ha nagyobb összeget adunk kölcsön vagy ajándékba bárkinek, előtte beszéljük meg egymással.
Zsuzsa bólintott. – Megértem. Nem akarok bajt okozni nektek.
Éreztem, ahogy lassan oldódik bennem a feszültség. De még mindig ott motoszkált bennem a kérdés: vajon legközelebb is így döntenék? Vagy újra titkolóznék?
Most itt ülök, és írom ezt a történetet nektek. Mert szeretném tudni: ti mit tennétek a helyemben? Hol húznátok meg a határt család és házasság között? Vajon lehet-e mindenkinek megfelelni egyszerre?