Testvérek Árnyékában: Egy Családi Versengés Története

– Peti, ha most nem mész el a matekszakkörre, sosem fogod utolérni Ádámot! – hallatszott Dóra hangja a nappaliból, miközben én a konyhában próbáltam vacsorát készíteni. A fakanál megállt a kezemben. Már megint. Már megint ez a véget nem érő versengés.

Peti, a tízéves fiam, csendben ült a kanapén, szorongatta a kedvenc focilabdáját. Dóra, aki három évvel idősebb nála, szinte parancsolóan állt előtte, mintha ő lenne az anyja. – Nézd meg, Ádám már két éve jár zongorázni is! – folytatta Dóra. – Anyu is azt mondta, hogy fontos a sokoldalúság.

Sóhajtottam. Nem így értettem. Soha nem akartam, hogy a gyerekeim egymást hajszolják túl, főleg nem azért, mert az unokatestvérük, Ádám, mindenben kitűnő. De valahogy mégis ide jutottunk.

– Elég volt! – léptem be végül a nappaliba. – Peti, ha nem akarsz menni matekszakkörre, nem kell. Dóra, kérlek, ne erőltesd rá.

Dóra rám nézett, szemeiben csalódottság csillant. – De anya, csak segíteni akarok neki! Nem akarom, hogy lemaradjon…

Peti csak lehajtotta a fejét. Láttam rajta, hogy legszívesebben eltűnne a föld alá.

Aznap este sokáig forgolódtam az ágyban. Vajon hol rontottam el? Mindig is arra bátorítottam őket, hogy próbáljanak ki új dolgokat, de sosem gondoltam volna, hogy ebből ilyen versengés lesz. A férjem, Gábor is csak legyintett: „Majd kinövik.” De én tudtam, hogy ez nem ilyen egyszerű.

Másnap reggel Peti szótlanul készülődött az iskolába. Dóra már az ajtóban várta, kezében egy újabb jelentkezési lappal – most épp sakk-klubba akarta beíratni.

– Dóra! – szóltam rá erélyesebben, mint szerettem volna. – Elég volt ebből! Peti nem te vagy. Hagyd őt dönteni!

Dóra megsértődött. Egész nap duzzogott, alig szólt hozzám vagy Petihez. Ebédnél is csak turkálta a levest.

Este Gáborral próbáltunk beszélgetni erről.
– Szerinted tényleg baj van? – kérdezte halkan.
– Igen – feleltem. – Dóra túlhajtja Petit. És szerintem magát is…

Ekkor döbbentem rá: talán Dóra sem érzi magát elég jónak. Talán ő is csak bizonyítani akar – nekünk, magának… vagy Ádámnak.

Elhatároztam, hogy beszélek vele négyszemközt.

Másnap este leültem Dórával a szobájában.
– Kicsim – kezdtem óvatosan –, miért olyan fontos neked, hogy Peti minden szakkörre járjon?
Dóra először csak vállat vont.
– Mert… mert Ádám mindig mindenben jobb. És anya… te mindig olyan büszke vagy rá…
– Én rád is büszke vagyok! – vágtam közbe gyorsan.
– De sosem mondod úgy…

Ez mellbe vágott. Lehet, hogy tényleg többet beszéltem Ádám sikereiről? Lehet, hogy akaratlanul is összehasonlítottam őket?

– Sajnálom, ha ezt érezted – mondtam halkan. – De nekem ti vagytok a legfontosabbak. Nem az számít, hány szakkörre jártok vagy hány díjat nyertek. Az számít, hogy boldogok vagytok-e.

Dóra szeme megtelt könnyel.
– Csak azt akartam… hogy te is büszke legyél rám…
– Az vagyok – öleltem át –, minden nap.

Aznap este Petivel is beszélgettem.
– Peti, szeretném tudni: te mit szeretnél igazán csinálni?
Peti sokáig hallgatott.
– Csak focizni szeretnék… meg néha rajzolni.
– Akkor ezt fogjuk csinálni – mosolyogtam rá.

A következő hetekben lassan oldódott a feszültség. Dóra kevesebbet nyaggatta Petit, és én is igyekeztem jobban odafigyelni arra, hogyan beszélek róluk és Ádámról. Néha még mindig előjön a versengés – hiszen testvérek –, de már tudják: nem kell egymás árnyékában élniük.

A családi vasárnapokon most már többet nevetünk és kevesebbet hasonlítgatunk. Néha persze még mindig elbizonytalanodom: vajon jól csinálom? Vajon elég jó anya vagyok?

Ti mit gondoltok? Hogyan lehet megtalálni az egyensúlyt a támogatás és a túlzott elvárások között? Ti hogyan kezelitek a testvéri rivalizálást otthon?