„Apa, Ideje Továbblépni. Adjunk El a Házat és Kezdjünk Új Életet”
A naplemente meleg fényt vetett a régi, viktoriánus stílusú házra, amely generációk óta a család tulajdonában volt. A nyikorgó padlódeszkák és az öreg fa ismerős illata megnyugtató volt Dávid számára, aki egész életét ezek között a falak között töltötte. De most, a nappaliban állva fiával, Mihállyal, érezte, hogy vihar közeleg.
„Apa, beszélnünk kell,” kezdte Mihály, hangja határozott volt, de némi tétovázás is érződött benne.
Dávid felsóhajtott, már előre sejtve, merre tart ez a beszélgetés. „Ez megint a házról szól? Anna beszélt rá erre?”
Mihály megrázta a fejét, próbálva megőrizni nyugalmát. „Nem, Apa. Ez tőlem jön. Tudom, mennyit jelent neked ez a hely, de most már túl nagy neked. És az ingatlanpiac jelenlegi helyzetében az eladás mindkettőnknek segíthetne.”
Dávid elfordult, kinézve az ablakon a kertre, amelyet néhai felesége olyan gondosan ápolt. „Ez a ház több mint téglák és habarcs, Mihály. Itt építettük fel anyáddal az életünket. Itt nőttél fel.”
„Tudom, Apa,” válaszolta Mihály halkan. „De ez már túl sok munka neked egyedül. És Anna és én… nos, küzdünk, hogy összegyűjtsük az előleget a saját helyünkre.”
Anna említése felborzolta Dávid kedélyét. Soha nem melegedett meg igazán a menye iránt, túl véleményesnek és modernnek találta őt az ízléséhez képest. „Szóval ez az? Azt akarod, hogy eladjam, hogy házat vehess Annával?”
Mihály végigsimított a haján, kimerülten. „Nem csak rólunk van szó, Apa. Rólad is szól. Beköltözhetnél egy kisebb helyre, amit könnyebb kezelni. Több időd lenne arra, amit szeretsz csinálni.”
Dávid visszafordult fia felé, szemei haraggal és szomorúsággal telve. „Szeretem ezt a házat, Mihály. Ez az otthonom.”
„És mindig is az marad,” mondta Mihály gyengéden. „De néha el kell engednünk a múltat, hogy helyet csináljunk a jövőnek.”
A csend, ami követte, nehéz volt, tele kimondatlan szavakkal és érzelmekkel, amelyeket egyikük sem tudott kifejezni. Dávid úgy érezte magát, mintha a hagyomány súlya és jelenlegi helyzetének valósága között őrlődne.
„Csak gondolkodj el rajta, Apa,” mondta végül Mihály, megtörve a csendet. „Csak ennyit kérek.”
Dávid lassan bólintott, bár szíve nem volt benne. Nézte, ahogy Mihály elhagyja a szobát, magára hagyva őt gondolataival és emlékeivel.
Ahogy leszállt az éjjel, Dávid végigsétált a házon, megérintve a falakat és végighúzva ujjait a kopott korláton. Minden nyikorgás a padlón nevetés és szeretet emlékeit idézte fel benne, családi összejöveteleket és csendes estéket a kandalló mellett.
Tudta, hogy Mihálynak bizonyos szempontból igaza van; a ház már túl sok neki. De az eladás olyan érzés volt számára, mintha elveszítene egy darabot önmagából, egy darabot, amit még nem állt készen elengedni.
Végül Dávid kedvenc karosszékében találta magát ülve, az üres kandallóra meredve. A döntés súlya nehezedett rá, és rájött, hogy bármit is választana, valami elveszne.
A ház csendben állt körülötte, egy jól megélt élet tanújaként, de most válaszúthoz érkezett. És ahogy Dávid ott ült egyedül a sötétedő szobában, nem tudta lerázni azt az érzést, hogy bizonyos befejezések elkerülhetetlenek, bármennyire is kívánnánk másképp.