„Apa, Nyugdíjasnak Kéne Lenned, Nem Motoroznod” – Mondta a Fiam

Múlt szombat reggel ragyogó napsütés öntötte el a kis külvárosi környékünket Budapesten. A garázsban voltam, éppen szeretett Harley-Davidson motoromat políroztam, amikor a fiam, Péter, befordult az udvarra. Az autóból kiszállva az arcán már jól ismert kifejezést láttam – aggodalom keveredett egy csipetnyi frusztrációval.

„Apa, beszélnünk kell,” mondta határozottan felém sétálva. Belsőleg felsóhajtottam, tudva, hová vezet ez a beszélgetés. Nem ez volt az első alkalom, hogy erről beszéltünk, és kétlem, hogy az utolsó lenne.

„Persze, Péter. Mi jár a fejedben?” válaszoltam, próbálva könnyedén tartani a hangom.

A motorra pillantott, majd vissza rám. „Apa, már 65 éves vagy. Nem gondolod, hogy ideje lenne kicsit lelassítani? Talán fontolóra venni a nyugdíjas éveket… kalandok nélkül?”

Halkan felnevettem. „Kalandok? Motorozni nem éppen olyan, mint megmászni az Everestet, fiam.”

Péter megrázta a fejét, láthatóan nem szórakozott. „Tudod, mire gondolok. Élvezned kéne a nyugdíjas éveidet, nem pedig kockáztatni az életed az utakon.”

A motorra támaszkodtam, karjaimat összefonva. „És ki mondja, hogy nem élvezem? Ez az, ami igazán éltet engem, Péter.”

Mélyet sóhajtott, kezét végighúzva a haján. „Csak… aggódom érted. Anya azt szerette volna, ha kicsit visszaveszel.”

Az anyja említése megérintette a szívemet. Öt éve hunyt el, és egy nap sem telt el anélkül, hogy ne hiányzott volna. De mindig bátorított arra, hogy éljem az életet teljes mértékben, még ha ez kockázatokkal is jár.

„Anyád jobban megértett engem bárkinél,” mondtam halkan. „Tudta, mennyit jelent ez nekem.”

Péter a lábára nézett, arckifejezése meglágyult. „Tudom, apa. De most más a helyzet. Már nem vagy olyan fiatal, mint régen.”

Lassan bólintottam, elismerve az igazságot a szavaiban. Az idő múlása elérte engem is, fájdalmakkal és kellemetlenségekkel, amik korábban ismeretlenek voltak számomra. De a motorozás izgalmát még nem akartam feladni.

„Figyelj, Péter,” kezdtem óvatosan megválasztva a szavaimat. „Értékelem az aggodalmadat, tényleg. De ez az én életem. Keményen dolgoztam ezekért az évekért, és most itt az ideje, hogy úgy élvezzem őket, ahogy én szeretném.”

Hosszasan nézett rám, mielőtt végül bólintott volna. „Értem, apa. Csak ígérd meg nekem, hogy óvatos leszel.”

„Ígérem,” mondtam egy megnyugtató mosollyal.

Ahogy elment, nem tudtam lerázni magamról azt a nyugtalanságot, ami rám telepedett. A beszélgetés békésen zárult ugyan, de volt egy alig észrevehető feszültség a levegőben.

Pár nappal később vidéken motorozva történt a baj. Egy autó váratlanul áttért a sávomba, és minden igyekezetem ellenére elkerülhetetlen volt az ütközés.

Kórházi ágyban ébredtem fel, körülöttem az antiszeptikus szag és a monitorok egyenletes pittyegése. A testem olyan fájdalmakat érzett, amiket korábban elképzelni sem tudtam.

Péter ott ült mellettem aggódó arckifejezéssel. „Apa,” mondta halkan, amikor látta, hogy magamhoz tértem.

Próbáltam mosolyogni, de inkább grimasz lett belőle. „Úgy tűnik igazad volt,” sikerült kinyögnöm.

Megrázta a fejét, könnyei csillogtak a szemében. „Nem akartam igazam legyen ebben.”

A baleset több törött csontot hagyott maga után és hosszú felépülési út állt előttem. A motorozás napjai véget értek számomra – nem önszántamból, hanem szükségszerűségből.

Ahogy ott feküdtem a kórházi ágyon, nem tudtam nem érezni a veszteséget – nem csak a motor miatt, hanem azért is, amit a szabadság jelentett számomra. Az én vágyaim és a valóság közötti ellentét elérte elkerülhetetlen végkifejletét, és csak megbánást hagyott maga után.