„Szerezz munkát és hagyd abba az álmodozást” – követelte a mostohaapám

A konyhaasztalnál ültem, és a előttem lévő üres lapot bámultam. Az elmém tele volt ötletekkel a következő művészeti projektemhez, de nem tudtam koncentrálni. Márk, a mostohaapám, épp most hagyta el a szobát egy újabb prédikációja után. Szavai visszhangoztak a fejemben: „Szerezz munkát és hagyd abba az álmodozást.”

Márk öt éve van az életemben, mióta összeházasodott anyukámmal. Gyakorlatias ember volt, mindig a kemény munka és az anyagi függetlenség fontosságáról beszélt. Tudtam, hogy jót akar, de az állandó nyomása fojtogató volt.

„Már 24 éves vagy, Emese,” mondta korábban határozott hangon. „Ideje abbahagyni, hogy ránk támaszkodj. Találnod kell egy rendes munkát és el kell kezdened eltartani magad.”

Ki akartam kiáltani. Nem értette meg, hogy a művészet a szenvedélyem? Hogy próbálok karriert építeni abból, amit szeretek csinálni? De számára a művészet csak hobbi volt, valami, ami nem fizeti ki a számlákat.

Félretoltam a vázlatfüzetemet és felálltam, járkálva a kis konyhában. Anyukám dolgozott, és tudtam, hogy órákig nem lesz otthon. Mindig próbált közvetíteni Márk és köztem, de ez neki is kimerítő volt.

Úgy döntöttem, sétálok egyet, hogy kitisztítsam a fejem. A friss őszi levegő megtöltötte a tüdőmet, ahogy kiléptem. A levelek ropogtak a lábam alatt, ahogy elmerülve a gondolataimban barangoltam a környéken.

Séta közben nem tudtam nem gondolni arra, mennyire más volt minden, mielőtt Márk belépett az életünkbe. Anyukám mindig támogatta az álmaimat, bátorított, hogy menjek művészeti iskolába és kövessem a szenvedélyemet. De most, Márk hatására úgy tűnt, jobban aggódik az anyagi stabilitásom miatt, mint a boldogságomért.

A helyi parkban találtam magam, ahová gyakran mentem rajzolni. Leültem egy padra és elővettem a vázlatfüzetemet, próbálva elveszni a rajzolás ismerős kényelmében. De Márk szavai folyamatosan betolakodtak, lehetetlenné téve a koncentrációt.

„Szerezz munkát és hagyd abba az álmodozást.” Mintha egyáltalán nem hitt volna bennem.

Tudtam, hogy meg kell találnom a módját annak, hogy eltartsam magam, de az álmok feladásának gondolata elviselhetetlen volt. Olyan keményen dolgoztam azért, hogy eljussak idáig, és nem álltam készen arra, hogy mindent feladjak.

Ahogy a nap kezdett lenyugodni, hazafelé indultam, még inkább összezavarodva. Amikor beléptem az ajtón, Márk a nappaliban ült és tévét nézett. Felnézett rám, amikor beléptem.

„Gondolkodtál azon, amit mondtam?” kérdezte most már lágyabb hangon.

Bólintottam, nem bízva magamban annyira, hogy megszólaljak anélkül, hogy érzelmessé válnék.

„Emese,” folytatta, „csak azt akarom, ami a legjobb neked. Kemény világ van odakint, és fel kell készülnöd.”

Tudtam, hogy bizonyos szempontból igaza van. A világ kemény volt, és művészként megélni nem könnyű. De az ő hitetlensége bennem jobban fájt mindennél.

„Kitalálom,” mondtam végül alig hallhatóan.

Bólintott és visszafordult a tévéhez. A beszélgetés egyelőre véget ért, de a feszültség ott maradt a levegőben.

Ahogy a szobám felé tartottam, rájöttem, hogy ennek nem lesz boldog vége. Márk soha nem fogja megérteni az álmaimat, és mindig úgy fogom érezni, hogy csalódást okozok neki. De a nyomás és kétségek ellenére tudtam, hogy tovább kell küzdenem. Az álmaimért érdemes harcolni, még akkor is, ha egyedül kell megtennem.