A fiam a szomszéd lányt akarja feleségül venni, de én nem tudom elfogadni!
– Anya, beszélhetnénk? – Gergő hangja remegős, de határozott, miközben a konyhaajtóban áll. A kávéfőző kattogása hirtelen túl hangosnak tűnik. Leteszem a bögrét, és érzem, ahogy a gyomrom összeszorul. Tudom, hogy valami fontosat akar mondani.
– Persze, gyere csak – mondom, de a hangom idegenül cseng a saját fülemben.
Leül velem szemben az asztalhoz. A szeme sötétbarna, mint az apjáé volt, amikor még fiatalok voltunk. Egy pillanatra visszarepülök az időben: a hosszú évek meddőségi kezelései, a sikertelen próbálkozások, az orvosi rendelők hideg neonfényei… és aztán a csoda. Gergő. Az egyetlen fiam.
– Katával… – kezdi, és már tudom, mire akar kilyukadni. – Szeretnénk összeházasodni.
A szívem kihagy egy ütemet. Kata. A szomszéd lány. Az a Kata, akit kiskora óta ismerek, aki mindig túl harsány volt, túl szókimondó, túl… más. Az anyja, Judit, sosem volt a barátnőm. Mindig versengés volt köztünk: ki süt jobb bejglit karácsonykor, kié szebb a kert. Most pedig úgy érzem, elveszítem Gergőt is.
– Biztos vagy ebben? – kérdezem halkan.
– Igen, anya. Szeretem őt. És ő is szeret engem.
Nem tudok mit mondani. Csak bámulom a kezemet az asztalon. Eszembe jutnak azok az éjszakák, amikor Gergő beteg volt, és órákon át virrasztottam mellette. Az első napja az óvodában, amikor sírva kapaszkodott belém. Az első szerelmi csalódása gimiben. Mindig én voltam az első nő az életében. Most pedig… most már nem én leszek.
Aznap este nem tudok aludni. A férjem, Zoltán már rég hortyog mellettem, de én csak forgolódom. Vajon miért nem tudom elfogadni Katát? Miért érzem úgy, hogy elárul engem Gergő? Talán azért, mert sosem voltam igazán jóban Judittal? Vagy mert félek attól, hogy elveszítem az egyetlen fiamat?
Másnap reggel Judit átjön egy tál friss pogácsával. Úgy mosolyog rám, mint aki már megnyerte ezt a csatát.
– Hallottam a nagy hírt! – mondja csillogó szemmel. – Ugye milyen csodálatos? Képzeld el, milyen jó lesz majd együtt unokázni!
A pogácsa illata hirtelen émelyítővé válik.
– Még beszélgetünk róla – mondom kimérten.
Judit arca megfeszül egy pillanatra.
– Ne haragudj, de… van valami bajod Katával? – kérdezi halkan.
– Nem vele van bajom – felelem gyorsan. – Csak… aggódom Gergő miatt. Még fiatalok.
– Ugyan már! – legyint Judit. – Mi is fiatalok voltunk! Nézd meg őket: szeretik egymást!
De én csak arra tudok gondolni: mi lesz velem? Mi lesz velünk?
Az elkövetkező hetekben Gergő és Kata egyre többet vannak együtt. Néha hallom őket nevetni a kertben; néha veszekednek is, de aztán mindig kibékülnek. Egy este Gergő későn jön haza. Az arca feldúlt.
– Mi történt? – kérdezem aggódva.
– Semmi – morogja.
– Gergő… kérlek.
Leül mellém a kanapéra.
– Kata azt mondta, hogy érzi: te nem szereted őt. Hogy sosem fogsz elfogadni minket együtt.
A torkomban gombóc nő.
– Én csak féltelek téged – suttogom.
– Tudom, anya. De nekem most már ő az életem része. Nem akarok választani köztetek!
A könnyeim kicsordulnak. Hirtelen minden félelmem és bizonytalanságom felszínre tör.
– Annyira nehéz elengedni téged… – mondom remegő hangon.
Gergő átölel.
– Nem kell elengedned. Csak engedd meg, hogy boldog legyek!
Az esküvő előtti hetekben minden nap harc önmagammal. Próbálok nyitott lenni Katára: segítek neki kiválasztani a ruháját, együtt sütünk sütit a lagzira. De minden mosoly mögött ott van a félelem: mi lesz velem, ha Gergő végleg felnő?
Az esküvő napján Judit mellett ülök a templomban. Nézem Gergőt és Katát: ragyognak a boldogságtól. A pap szavai alig jutnak el hozzám; csak arra gondolok: vajon jó anya voltam-e? Vajon tényleg el kell engednem őt ahhoz, hogy boldog legyen?
A lagzin Gergő odajön hozzám.
– Köszönöm mindent, anya – mondja halkan.
Megölelem őt. Elengedem? Talán igen… talán nem teljesen. De most már értem: nem veszítem el őt – csak másképp lesz jelen az életemben.
Vajon hány anya érzi ugyanezt? Hányan félünk attól, hogy ha elengedjük a gyerekeinket, örökre elveszítjük őket? Vagy épp akkor találjuk meg újra egymást igazán?