Az Anyám Végrendelete: Egy Elhallgatott Igazság Árnyékában
– Hogy tehetted ezt velem, anya? – suttogtam magam elé, miközben a régi, kopott szekrény fiókjában talált papírlapot szorongattam. A lakásban csak az eső kopogása hallatszott az ablakon, mintha minden csepp az én könnyeimet visszhangozná. A végrendelet ott feküdt előttem, fekete tintával, rideg sorokban: minden a bátyámé, Gergőé lesz. Az én nevem sehol.
Nem tudom, miért kezdtem el kutatni abban a fiókban. Talán csak egy régi fényképet kerestem, vagy valami gyerekkori emléket, de amit találtam, az mindent megváltoztatott. Azóta nem tudok anyára ugyanúgy nézni. Minden mozdulatában, minden szavában keresem a választ: miért hagyott ki? Miért nem vagyok elég jó?
Aznap este vacsoránál csendben ültem a konyhaasztalnál. Anyám, Ilona, megszokott mozdulattal kanalazta a levest, Gergő pedig a telefonját nyomkodta. Aztán hirtelen kibukott belőlem:
– Anya, beszélhetnénk valamiről?
Felnézett rám, szemében fáradtság és valami megmagyarázhatatlan szomorúság ült.
– Persze, Zsófi. Mi történt?
– Találtam valamit a szekrényedben. A végrendeletedet.
A kanál megállt a levegőben. Gergő is felkapta a fejét.
– Nem akartam… csak… – hebegtem. – Miért nem szerepelek benne?
Anyám arca elsápadt. Egy pillanatig azt hittem, elájul.
– Ez… ez nem mostani – mondta végül halkan. – Még régen írtam.
– De miért? – kérdeztem újra, hangom remegett. – Mit tettem, hogy kihagytál?
Gergő közbeszólt:
– Zsófi, biztos csak félreértés. Anya sosem tenne ilyet.
De anyám nem szólt többet azon az estén. Felállt az asztaltól és kiment a szobájába. Én ott maradtam a csendben, Gergő zavart tekintetével szemben.
Azóta minden nap egyre nehezebb lett. Anyám kerülte a tekintetemet, én pedig magamban őrlődtem. Próbáltam visszaemlékezni: volt-e valami nagy veszekedésünk? Tettem-e valamit, amivel megbántottam? Mindig igyekeztem jó lány lenni. Segítettem a házimunkában, vigyáztam Gergőre, amikor kicsi volt. Mégis úgy éreztem, mintha sosem lettem volna elég.
Egyik este Gergő bejött a szobámba.
– Zsófi, beszélj vele! Anyu azóta is sír esténként. Biztos van valami oka.
– De mi lehet fontosabb annál, hogy a saját lányát kihagyja a végrendeletéből? – kérdeztem keserűen.
Gergő csak vállat vont.
Másnap reggel összeszedtem minden bátorságomat és bekopogtam anyám szobájába. Az ágy szélén ült, kezében egy régi fényképet szorongatott.
– Anya… – kezdtem halkan. – Kérlek, mondd el az igazat.
Sokáig hallgatott. Végül megszólalt:
– Tudod, amikor apád elhagyott minket, nagyon nehéz volt minden. Akkor írtam azt a végrendeletet. Féltem attól, hogy nem tudok mindkettőtökről gondoskodni. Gergő akkor beteg volt… azt hittem, ha mindent ráhagyok, legalább ő biztonságban lesz.
– De most már más a helyzet! – vágtam közbe könnyekkel küszködve. – Miért nem írtad át?
Anyám szemében bűntudat csillant.
– Mindig halogattam. Azt hittem, ráérek még. Aztán… valahogy sosem volt megfelelő az idő.
Ott ültem előtte, és hirtelen nem tudtam haragudni rá. Csak fájt minden kimondatlan szó és elmaradt ölelés.
Aznap este leültünk hárman az asztalhoz. Anyám bocsánatot kért tőlem, Gergő pedig megígérte: bármi történik is, mindig számíthatok rá.
De bennem még mindig ott maradt egy seb: vajon tényleg csak egy régi hiba volt ez? Vagy mélyebben gyökerezik bennünk valami kimondatlan családi titok?
Most itt ülök és azon gondolkodom: vajon hányan érezték már magukat így? Hányan találtak rá véletlenül egy igazságra, ami örökre megváltoztatta a családjukat? Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást?