Egy Anya Bánata: Nyolc Év Szoptatás

„Katalin, mit gondolsz, meddig fogod még szoptatni Gábort?” – kérdezte anyám egy vasárnapi ebédnél, miközben a család többi tagja csendben figyelt. A kérdés váratlanul ért, és hirtelen nem tudtam mit válaszolni. Az asztal körül ülő rokonok tekintete rám szegeződött, és éreztem, hogy mindenki választ vár. „Nem tudom, anya,” válaszoltam végül halkan, de határozottan. „Amíg szüksége van rá.”

Ez a beszélgetés évekkel ezelőtt történt, de azóta is gyakran eszembe jut. Akkoriban úgy éreztem, hogy a szoptatás a legtermészetesebb dolog a világon, és nem értettem, miért kellene abbahagynom csak azért, mert Gábor már iskoláskorú lett. A férjem, Péter, eleinte támogatta a döntésemet, de ahogy teltek az évek, egyre inkább aggódni kezdett. „Kati, nem gondolod, hogy ideje lenne elválasztani?” – kérdezte egy este, amikor Gábor már aludt. „Nem akarom, hogy emiatt bántsák az iskolában.”

A szavai fájtak, de megértettem az aggodalmát. Mégis, valami mélyen bennem azt súgta, hogy folytatnom kell. Gábor mindig is érzékeny gyerek volt. Már csecsemőként is nehezen aludt el nélkülem, és gyakran felriadt éjszaka. A szoptatás megnyugtatta őt, és úgy éreztem, hogy ezáltal erős kötelék alakult ki köztünk. De vajon tényleg jót tettem neki?

Az évek során egyre több kritikát kaptam a környezetemtől. A barátnőim közül sokan nem értették meg a döntésemet. „Kati, ez már nem normális,” mondta egyszer Zsuzsa, az egyik legjobb barátnőm. „Gábor már nagyfiú. Hagynod kellene neki felnőni.” Ezek a szavak mélyen érintettek, de próbáltam nem törődni velük. Úgy éreztem, hogy csak én tudom igazán, mi a legjobb a fiamnak.

Aztán egy nap minden megváltozott. Gábor hazajött az iskolából sírva. „Anya, a többiek kinevettek,” mondta zokogva. „Azt mondták, hogy én vagyok az egyetlen gyerek az osztályban, aki még mindig szopik.” A szívem összeszorult a fájdalomtól. Tudtam, hogy eljött az idő, hogy változtassak.

Az elválasztás nehéz volt mindkettőnk számára. Gábor gyakran kérte esténként, hogy hadd bújjon hozzám úgy, mint régen. Én pedig próbáltam erős maradni, de belül összetörtem. Vajon tényleg jót tettem neki azzal, hogy ilyen sokáig szoptattam? Vagy csak magamnak akartam bizonyítani valamit?

Ahogy teltek a hónapok, Gábor egyre önállóbb lett. Lassan megszokta az új helyzetet, és én is kezdtem elfogadni a döntésemet. De a bűntudat nem múlt el teljesen. Néha azon kapom magam, hogy azon tűnődöm: vajon milyen hatással volt mindez Gáborra? Vajon emiatt lesznek nehézségei a kapcsolataiban?

Mostanra már tudom, hogy nincs tökéletes válasz ezekre a kérdésekre. Csak remélhetem, hogy Gábor megérti majd egyszer, miért döntöttem így. És talán megbocsát nekem azért, amit tettem.

De vajon tényleg megbocsát majd? És én képes leszek valaha is megbocsátani magamnak?