Hit és megbocsátás: Egy zsarolási kísérlet árnyékában

– Anya, ha nem adtok nekem ötmillió forintot, eladom a házrészemet egy idegennek! – Gergő hangja remegett, de a tekintete kemény volt. Az asztalnál ültem, kezem a kávéscsésze fülén, és úgy éreztem, mintha valaki jeges vizet öntött volna a hátamra. Laci, a férjem, csak némán nézett maga elé, mintha nem hinné el, amit hall.

Aznap este minden megváltozott. Gergő, a mi egyetlen fiunk, akit mindig óvtunk, akinek mindent megadtunk, most ott állt velünk szemben, és zsarolt minket. Nem értettem. Hogy jutottunk idáig? Hol rontottuk el? A szívem összeszorult, ahogy visszagondoltam azokra az évekre, amikor még együtt építettük ezt a házat, amikor Gergő kisfiúként futkározott az udvaron.

– Miért csinálod ezt velünk? – kérdeztem halkan, de a hangom remegett.

– Mert szükségem van a pénzre! – vágta rá. – És ha nem segítetek, akkor majd más megteszi.

Laci felállt, odament az ablakhoz. A sötétben csak a saját arcát látta visszatükröződni. – Gergő, ez nem megoldás. Mi történt veled?

Gergő csak vállat vont. – Nem érdekes. Döntsetek.

Aznap este alig aludtam. Imádkoztam. Kértem Istent, mutassa meg az utat. Hogy lehet egy anya szíve ennyire összetörve? Másnap reggel Laci csendben ült mellettem a konyhában.

– Nem adhatjuk oda neki azt a pénzt – mondta halkan. – De nem is hagyhatjuk, hogy idegenek költözzenek be.

– Talán beszélni kéne vele újra – suttogtam.

Délután leültünk hárman. Gergő arca zárkózott volt.

– Fiam – kezdte Laci –, tudod jól, hogy ez a ház a családé. Nem akarjuk elveszíteni. De azt sem akarjuk, hogy te tönkremenj.

– Akkor adjátok oda a pénzt! – vágta rá újra.

– Mi történt veled? – kérdeztem ismét. – Drog? Szerencsejáték?

Gergő lesütötte a szemét. – Nem érdekes.

A következő napokban mindenki feszült volt. A falak is mintha hallgattak volna. A szomszédok is észrevették, hogy valami nincs rendben. A templomban is csak némán ültem, próbáltam erőt meríteni az imából.

Egyik este Laci előállt egy ötlettel.

– Megvesszük tőle a házrészét. Nem piaci áron, de annyit adunk, amennyit tudunk. Így legalább nem idegenek jönnek ide.

Fájt kimondani ezt az árat: mintha saját gyerekünktől vásárolnánk vissza azt, amit együtt építettünk fel.

Gergő elfogadta az ajánlatot. Hideg volt köztünk minden szóváltás. Az ügyvéd előtt is csak aláírtuk a papírokat, ő pedig zsebre tette a pénzt és elment.

Aznap este sírtam. Nem tudtam visszatartani. Laci átölelt.

– Megtettük, amit lehetett – mondta halkan.

De én csak azt éreztem: elveszítettük a fiunkat.

Hetekig nem hallottunk róla semmit. A ház üresnek tűnt nélküle. Minden reggel imádkoztam érte: hogy találjon vissza önmagához, hozzánk… Istenhez.

Egy vasárnap reggel váratlanul csengettek. Gergő állt az ajtóban. Sápadt volt és fáradt.

– Anya… beszélhetnénk? – kérdezte halkan.

Leültünk a konyhába. Sokáig csak nézett maga elé.

– Sajnálom… – mondta végül. – Elrontottam mindent. Tartozásaim voltak… rossz társaságba keveredtem… azt hittem, ha pénzt kapok, mindent megoldok…

A könnyeim potyogtak.

– Fiam… csak azt akartuk, hogy boldog légy…

Laci is mellénk ült.

– Gergő, hibáztál, de mi mindig szeretni fogunk. De ezt neked kell helyrehoznod magadban is.

Aznap este együtt imádkoztunk először hosszú idő után. Nem oldódott meg minden varázsütésre; a bizalom lassan épült újra. De valami elkezdődött: a megbocsátás útja.

Most, hónapokkal később is érzem néha azt az űrt és fájdalmat. De hiszem, hogy Isten segít nekünk újra egymásra találni.

Vajon hány család él át hasonlót? Lehet-e igazán megbocsátani annak, aki ennyire megbántott minket? Várom a ti történeteiteket is…