„Miért vesztegetnéd az időt virágokra? Hasznosabb dolgokat kellene ültetned” – mondta Zsófi apja gúnyosan

Zsófi mindig is megnyugvást talált a virágok között. Élénk színeik és finom illatuk olyan békét nyújtottak neki, amit semmi más nem tudott. Egy kis magyar faluban nőtt fel, és számtalan délutánt töltött mezőkön és kertekben barangolva, szíve örömmel telt meg minden új felfedezésnél. A virágok iránti szeretete mélyen gyökerezett benne, egy szenvedély, ami megkülönböztette őt családjától.

Az apja azonban másképp látta a dolgokat. Gyakorlati ember lévén, kevés türelme volt az általa haszontalannak tartott elfoglaltságokhoz, és gyakran elutasította Zsófi virágok iránti szeretetét időpazarlásként. „Miért vesztegetnéd az időt virágokra? Hasznosabb dolgokat kellene ültetned” – mondta gyakran, hangjában megvetéssel. Számára a kert a zöldségek és fűszernövények helye volt, nem pedig az általa „haszontalan díszeknek” nevezett dolgoké.

Zsófi azonban apja rosszallása ellenére is folytatta szenvedélyének ápolását. Hétvégéit azzal töltötte, hogy a házuk mögötti kis földdarabot gondozta, magokat ültetett és figyelte, ahogy azok gyönyörű virágokká nőnek. Minden virág a kitartásának és szeretetének bizonyítéka volt, egy apró győzelem egy olyan világban, amely gyakran közömbös volt álmai iránt.

Egy nyári délután, miközben Zsófi éppen rózsáit metszette, apja komoly arckifejezéssel közeledett hozzá. „Zsófi” – kezdte –, „gondolkodtam. Ideje lenne jobban kihasználni ezt a kertet. Paradicsomot, paprikát, talán még kukoricát is termeszthetnénk. Olyan dolgokat, amiket meg is ehetünk.”

Zsófi szíve összeszorult. Ezt az érvet már számtalanszor hallotta korábban, de sosem múlt el fájdalom nélkül. „Apa” – válaszolta halkan –, „a virágok is fontosak. Szépséget és örömöt hoznak. Boldoggá teszik az embereket.”

Apja lemondóan megrázta a fejét. „A boldogság nem tesz ételt az asztalra” – válaszolta. „Gyakorlatiaknak kell lennünk.”

Zsófi azonban apja ragaszkodása ellenére sem adta fel a virágait. Továbbra is gondozta őket, vigaszt találva szépségükben még akkor is, amikor a világ körülötte mintha el akarta volna venni tőle ezt az örömöt.

Ahogy teltek az évek, Zsófi kertje nemcsak neki lett menedék, hanem másoknak is. A szomszédok megálltak csodálni a virágokat, arcuk felragyogott a vibráló színek és bonyolult minták láttán. Egy rövid pillanatra ők is elmenekülhettek az élet hétköznapi valósága elől, és elveszhettek a természet egyszerű szépségében.

De Zsófi apja változatlan maradt. Számára a kert továbbra is egy elszalasztott lehetőség volt, egy földdarab, amit valami praktikusabb dologra lehetett volna használni.

Egy nap, miközben Zsófi éppen szeretett virágait gondozta, észrevette, hogy apja figyeli őt a tornácról. Arckifejezése kiismerhetetlen volt, kíváncsiság és valami más keveréke, amit Zsófi nem tudott pontosan meghatározni.

„Apa” – szólította meg óvatosan –, „szeretnél ma segíteni nekem?”

Apja egy pillanatig habozott, majd megrázta a fejét. „Nem” – válaszolta durván. „Dolgom van.”

Zsófi nézte, ahogy apja visszavonul a házba, egy ismerős fájdalom telepedett a mellkasára. Tudta, hogy bármennyire is szereti a virágait, soha nem fogja tudni megváltoztatni apja véleményét.

Ahogy a nap lemenőben volt, meleg fényt vetve a kertre, Zsófi letérdelt a virágai közé. Gyengéden megérintette egy nyíló napraforgó szirmait, amelynek élénksárga arca a halványuló fény felé fordult.

Abban a pillanatban rájött, hogy bár apja jóváhagyása talán mindig elkerüli őt, kertjének szépségét soha nem vehetik el tőle. Az csak az övé volt—egy apró darab boldogság egy máskülönben praktikus világban.