„Szülőként 45 évesen: A hála érzésének nevelése gyermekünkben”

Amikor a férjemmel úgy döntöttünk, hogy a negyvenes éveink közepén családot alapítunk, tele voltunk reménnyel és izgalommal. Évekig tartó próbálkozás és számos kudarc után leírhatatlan volt az öröm, amikor végre üdvözölhettük fiunkat a világban. Elhatároztuk, hogy mindent megadunk neki, amit mi magunk nélkülöztünk gyerekkorunkban. Nem sejtettük, hogy ez a jó szándékú megközelítés olyan útra vezet minket, amire sosem számítottunk.

Fiunk születésétől kezdve az univerzumunk középpontjában állt. Szeretettel, figyelemmel és anyagi javakkal halmoztuk el. Azt akartuk, hogy mindene meglegyen—oktatás, játékok, élmények. Úgy hittük, hogy ezekkel a lehetőségekkel sikerre készítjük fel. Azonban ahogy idősebb lett, aggasztó jeleket kezdtünk észrevenni.

Tinédzser korára fiunk olyan jogosultságérzetet alakított ki, amit nehéz volt figyelmen kívül hagyni. Elvárta, hogy dolgokat erőfeszítés vagy hála nélkül kapjon meg. Amikor nem az ő akarata szerint alakultak a dolgok, dührohamokat kapott, amelyek egy sokkal fiatalabb gyermeket idéztek. Mintha sosem tanulta volna meg a kemény munka értékét vagy azt, hogy mennyire fontos értékelni azt, amije van.

Próbáltuk ezeket az értékeket belé nevelni, de úgy tűnt, erőfeszítéseink túl későn jöttek. Kísérleteink a határok felállítására és szabályok betartatására ellenállásba és dacos viselkedésbe ütköztek. Gyakran emlékeztetett minket arra, mennyit adtunk neki a múltban, és ezt használta fel arra, hogy elérje jelenlegi céljait.

A fordulópont akkor jött el, amikor egy drága autót követelt a 16. születésnapjára. Mindig is terveztük, hogy veszünk neki egy autót, de a hozzáállása miatt újragondoltuk ezt. Úgy döntöttünk, itt az ideje, hogy megtanulja a felelősséget és maga keresse meg rá a pénzt. Ez a döntés felháborodást és igazságtalan szülőknek való titulálást váltott ki belőle.

Kapcsolatunk fiunkkal megromlott. Visszahúzódott tőlünk, és több időt töltött olyan barátokkal, akik osztoztak az ő jogosultságérzetében. Tehetetlenül néztük, ahogy olyan döntéseket hoz, amelyek veszélyeztethetik jövőjét. Szívszorító volt látni azt a gyermeket, akit annyi szeretettel és gondoskodással neveltünk fel, olyanná válni, akit alig ismertünk fel.

Barátoktól és szakemberektől kértünk tanácsot, remélve egy megoldást, amely segíthet újra kapcsolatba lépni fiunkkal és egy földhözragadtabb útra terelni őt. De a valóság kemény volt—nem voltak gyors megoldások vagy könnyű válaszok. El kellett fogadnunk azt a tényt, hogy nevelési döntéseink hozzájárultak ehhez a helyzethez.

Ahogy ezen a nehéz úton haladunk előre, reménykedünk abban, hogy egy nap fiunk felismeri a hála és a kemény munka fontosságát. Addig is távolról támogatjuk őt, remélve, hogy az élet leckéi végül visszavezetik hozzánk.