„A Lányom Hívásai Csak Egyet Jelentenek: Megint Pénz Kell Neki”
Emlékszem azokra az időkre, amikor a lányom telefonhívásai feldobták a napomat. Hallani a hangját, megismerni az életét és megosztani a saját történeteinket olyan közelséget hozott, amit mélyen értékeltem. De ezek az idők most már távoli emléknek tűnnek. Manapság a hívásai más hangvételt kaptak, ami miatt kihasználtnak és alulértékeltnek érzem magam.
Mindez néhány évvel ezelőtt kezdődött, amikor elköltözött Budapestre egyetemre. Eleinte gyakoriak voltak a hívásai, tele izgalommal az új élményeiről. Mesélt az óráiról, új barátairól és a kalandjairól. Örömmel támogattuk őt minden lehetséges módon, érzelmileg és anyagilag egyaránt.
De ahogy telt az idő, a hívásai jellege megváltozott. Kevesebbet szóltak az életéről és inkább a pénzkérésekről. Eleinte kisebb összegeket kért tankönyvekre vagy élelmiszerre, amit szívesen biztosítottunk. De hamarosan a kérések nagyobbak és gyakoribbak lettek. Pénz kellett albérletre, autójavításra, váratlan kiadásokra, amelyek szinte minden héten felbukkantak.
Próbáltunk megértőek lenni. Tudtuk, hogy diáknak lenni nehéz, és hogy próbál önálló lenni. De világossá vált, hogy az anyagi támogatásunk inkább mankóvá vált, mintsem segítő kézzé. Minden alkalommal, amikor pénzt küldtünk neki, hetekre vagy akár hónapokra eltűnt, csak hogy újra felbukkanjon, amikor szüksége volt valamire.
A minta fájdalmasan nyilvánvalóvá vált. A hívásai már nem arról szóltak, hogy fenntartsuk a kapcsolatot; arról szóltak, hogy megszerezze, amire szüksége van, majd továbblépjen. Fájt rájönni, hogy a lányunk alig többnek lát minket, mint egy bankautomatának.
Próbáltunk beszélni vele erről, kifejezni érzéseinket és aggodalmainkat. De minden alkalommal, amikor felhoztuk a témát, védekezővé vált és azzal vádolt minket, hogy nem támogatjuk őt. Úgy éreztük magunkat, mintha tojáshéjon járnánk, félve attól, hogy bármit is mondunk, ami felzaklathatja és még távolabb taszíthatja tőlünk.
A férjemmel is éreztük a feszültséget a kapcsolatunkban. Vitatkoztunk arról, mennyi pénzt adjunk neki és vajon ezzel nem segítjük-e elő a viselkedését. Szétfeszített minket ez a helyzet, de nem tudtuk, hogyan állítsuk meg anélkül, hogy teljesen elveszítenénk a lányunkat.
Egyszer aztán egy újabb pénzkérő hívás után úgy döntöttem, nem bírom tovább. Megmondtam neki, hogy nem tudunk tovább pénzt adni anélkül, hogy látnánk valamilyen erőfeszítést az önállóságra való törekvésében. Letette a telefont rám, és azóta nem hallottam felőle.
Már hónapok teltek el, és a csend szinte elviselhetetlen. Nagyon hiányzik a lányom, de nem tudok szabadulni attól az érzéstől, hogy helyesen cselekedtünk. Valahol meg kellett húznunk a határt, még akkor is, ha ez azt jelentette, hogy elveszítjük őt.
Még mindig reménykedem benne, hogy egyszer rájön majd arra, hogy a szeretetünk és támogatásunk sosem a pénzről szólt. Hogy visszatér hozzánk nem azért, mert szüksége van valamire, hanem mert újra része akar lenni az életünknek. De addig is marad a fájdalmas valóság: a lányom hívásai csak egyet jelentettek: megint pénz kell neki.