Az igazság pillanata: Szerelmi játszmák a vállalati világban
– Nem hiszem el, hogy ezt tetted velem, Gábor! – kiáltottam rá, miközben a nappali közepén álltam, kezemben azzal az e-maillel, amit véletlenül nyitottam meg a laptopján. A szívem hevesen vert, a kezem remegett. Az üzenetben apám neve szerepelt, és világossá vált: Gábor már azelőtt üzletet kötött vele, hogy egyáltalán megismert volna engem.
Gábor csak állt ott, lehajtott fejjel. – Zsófi, kérlek… nem úgy van, ahogy gondolod.
– Akkor hogy van? – kérdeztem sírva. – Hogy lehet az, hogy mindenki tudott erről, csak én nem? Hogy lehet az, hogy az egész házasságunk egy alku volt?
Egy évvel ezelőtt még minden olyan egyszerűnek tűnt. Apám, Szabó András mindig is azt akarta, hogy valaki megbízható vezesse tovább a cégét. Én, Zsófi, az egyetlen lánya voltam, de sosem vonzott a vállalati élet. Mindig is tanár szerettem volna lenni, de apám szerint az nem elég rangos. Aztán jött Gábor: okos, udvarias, mindig tudta, mit kell mondani. Apám bemutatta nekem egy céges vacsorán.
– Zsófi, ismerd meg Gábort! Ő lesz a cég új projektvezetője – mondta apám büszkén.
Az első pillanattól kezdve éreztem valami különöset Gáborban. Nem volt harsány vagy tolakodó, inkább csendes megfigyelő. Együtt nevettünk a céges vicceken, és hamarosan már nem csak a munkáról beszélgettünk. Egyik este sétáltunk a Margitszigeten.
– Szereted Budapestet? – kérdezte halkan.
– Igen – válaszoltam mosolyogva –, de néha úgy érzem, mintha nem is itt élnék igazán. Mintha csak egy szerepet játszanék.
– Én is így vagyok ezzel – mondta ő is. Akkor még nem tudtam, mennyire igazat mondott.
A kapcsolatunk gyorsan komolyra fordult. Apám örült, anyám aggódott.
– Zsófi, biztos vagy benne? – kérdezte egy este a konyhában.
– Anyu, Gábor más. Érzem.
– Csak vigyázz magadra – mondta halkan.
Az esküvőnk nagy volt és fényűző. Mindenki ott volt: rokonok, üzleti partnerek, régi barátok. Apám ragyogott az örömtől. Én is boldog voltam – legalábbis azt hittem.
Az első hónapokban minden rendben ment. Gábor figyelmes volt velem, gyakran hozott virágot vagy főzött vacsorát. De ahogy telt az idő, egyre többet dolgozott. Késő este ért haza, gyakran ideges volt.
– Csak sok a munka – mondta mindig.
Egy este azonban véletlenül meghallottam egy telefonbeszélgetést.
– Igen, András… ne aggódj… minden a terv szerint halad – mondta Gábor halkan a dolgozószobában.
Akkor még nem sejtettem semmit. Azt hittem, csak a cégről beszélnek. De aztán jött az az e-mail.
Az üzenetben apám írta: „Gábor, ne feledd: ha sikerül elnyerned Zsófi bizalmát és átveszed a cég irányítását, mindenki jól jár.”
Összetörtem. Napokig nem szóltam senkihez. Anyám próbált vigasztalni.
– Zsófi, néha az élet nem igazságos. De te erős vagy.
– Nem akarok erős lenni! Csak boldog akarok lenni! – sírtam.
Végül szembenéztem apámmal is.
– Miért tetted ezt velem? – kérdeztem tőle könnyes szemmel.
– Kislányom… csak jót akartam neked. Gábor jó ember. És szükségem van valakire, akiben megbízhatok a cégnél.
– És én? Én számítok?
Apám hallgatott. Akkor értettem meg: mindig is csak eszköz voltam számára.
Gábor próbált magyarázkodni.
– Zsófi… először tényleg csak a cég miatt közeledtem hozzád. De idővel… beléd szerettem. Esküszöm!
Nem tudtam hinni neki. Elköltöztem anyámhoz pár hétre. Minden nap azon gondolkodtam: vajon tényleg lehet-e valaki őszinte ebben a világban?
A barátnőm, Réka segített átvészelni a nehéz időket.
– Zsófi, most végre azt csinálhatod, amit mindig is akartál! Menj el tanítani! Ne hagyd, hogy apád vagy Gábor döntse el az életed!
Hallgattam rá. Jelentkeztem egy általános iskolába tanárnak. Az első napom felejthetetlen volt: gyerekek nevetése töltötte be a termet. Úgy éreztem, végre önmagam lehetek.
Gábor többször keresett. Egyik este ott várt az iskola előtt.
– Zsófi… kérlek… adj még egy esélyt! Tudom, hibáztam. De most már csak te számítasz nekem!
Néztem őt hosszasan. Láttam rajta a megbánást – vagy csak be akarta fejezni azt a játszmát?
Nem adtam választ aznap este. Idő kellett ahhoz, hogy megbocsássak – neki és magamnak is.
Most itt ülök a régi szobámban és azon gondolkodom: vajon tényleg létezik igaz szerelem? Vagy mindannyian csak szerepeket játszunk egymás életében?
Ti mit gondoltok? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást? Vagy jobb új életet kezdeni egyedül?