Két év házasság után: Amikor a múlt beköltözik a jelenbe – Egy budapesti garzonban három élet összefonódik

– Nem hiszem el, hogy ezt most mondod, Gábor! – csattantam fel, miközben a konyhapultnak támaszkodtam. A kávéfőző halkan pöfögött, de a lakásban vibrált a feszültség.

– Nincs más megoldás, Zsófi – felelte halkan, és lesütötte a szemét. – Dóra felvételt nyert az ELTE-re, és nem tudja megoldani az albérletet. Nálunk kell laknia.

A szívem összeszorult. Tudtam, hogy Gábornak van egy lánya az előző házasságából, de sosem gondoltam volna, hogy egyszer majd velünk fog élni. A mi kis garzonunkban, ahol már ketten is alig férünk el. Ahol minden zugban ott van a múltunk és a jelenünk minden apró darabja.

– És én? – kérdeztem remegő hangon. – Velem mi lesz? Hova férünk mi hárman ebben a dobozban?

Gábor csak hallgatott. Aznap este nem aludtam. A plafont bámultam, miközben hallottam, ahogy Gábor a másik oldalon forgolódik. Aztán másnap becsomagoltuk Dóra régi plüssmackóját, néhány könyvet és egy bőrönd ruhát. Egy hét múlva már ott ült velünk a vacsoraasztalnál.

Dóra csendes volt, de minden mozdulatában ott volt az idegenség. Én próbáltam kedves lenni, de minden szó nehezemre esett. A fürdőszobában sorban álltunk reggelente, a konyhában egymás kezéből vettük ki a bögrét. Az ágyunk mellett matracot terítettünk le neki – minden este emlékeztetett arra, hogy ez már nem csak az én otthonom.

Egyik este Gábor későn jött haza. Dóra már aludt, én pedig egy pohár borral ültem az ablakban.

– Zsófi… – kezdte halkan. – Tudom, hogy nehéz. De ő is az életem része.

– És én? – kérdeztem újra. – Én is az vagyok még?

Gábor nem válaszolt. Csak leült mellém, és megfogta a kezem. De abban az érintésben már nem volt ott az a régi biztonság.

A következő hetekben minden apróság konfliktussá nőtt. Dóra késő estig tanult, én pedig nem tudtam pihenni. Gábor mindent megpróbált elsimítani, de egyre inkább úgy éreztem magam, mint egy betolakodó a saját otthonomban.

Egy vasárnap reggel Dóra sírva jött ki a fürdőből.

– Apa… Zsófi azt mondta, hogy túl hangos vagyok esténként…

Gábor rám nézett. A tekintetében csalódottság volt.

– Nem lehetne egy kicsit türelmesebb? – kérdezte tőlem.

– És velem ki türelmes? – vágtam vissza.

Aznap délután elmentem sétálni a Margitszigetre. Néztem a párokat, akik nevetve sétáltak kézen fogva, és azon gondolkodtam: hol rontottam el? Miért érzem magam ennyire magányosnak ebben a háromszemélyes családban?

Este Gábor várt rám.

– Beszélnünk kell – mondta komolyan.

Leültem vele szemben.

– Zsófi… Én nem tudok választani köztetek. Dóra most nagyon nehéz időszakon megy keresztül. Szüksége van rám…

– És nekem? Nekem nincs szükségem rád? – kérdeztem könnyes szemmel.

Gábor csak hallgatott. Akkor értettem meg igazán: ebben a lakásban már nincs hely számomra.

Aznap éjjel eldöntöttem: elválok tőle. Másnap reggel összepakoltam néhány ruhát és elmentem anyámhoz Zuglóba.

Anyám ölelése meleg volt és ismerős. Ő csak annyit mondott:

– Néha jobb egyedül lenni, mint olyanokkal együtt élni, akik mellett magányos vagy.

Most itt ülök az ablakban és nézem Budapest fényeit. Vajon tényleg én voltam az önző? Vagy egyszerűen csak túl kicsi volt ez a lakás három összetört szívnek?

Ti mit tettetek volna a helyemben? Vajon lehet-e boldog mozaikcsalád egy szűkös budapesti garzonban?