Nem tudok megbocsátani a fiamnak, hogy elvette az utolsó esélyemet a boldogságra: Egy magányos anya vallomása

– Márton, kérlek, ne csináld ezt velem! – kiáltottam rá, miközben a bejárati ajtóban álltam, és a könnyeimet próbáltam visszatartani. A fiam, akit egyedül neveltem fel a válás óta, most ott állt velem szemben, dacos arccal, összefont karral. A hangja kemény volt, szinte idegen: – Nem akarom, hogy ez az ember ideköltözzön! Nem akarom, hogy valaki más legyen az apám helyett!

A szívem összeszorult. Minden porcikámmal éreztem, hogy Márton nem gyerek már – tizenhét éves, magas, komor fiú lett belőle –, de még mindig ugyanaz a kisfiú volt, akit egykor a karomban ringattam, amikor az apja elhagyott minket. Azóta minden napom arról szólt, hogy neki jobb legyen. Minden álmomat, minden vágyamat háttérbe szorítottam. De most… most végre rám talált a boldogság. Tamás volt az első férfi hosszú évek után, aki megértett, aki mellett újra nőnek érezhettem magam.

Márton azonban mindent elrontott. Egyik este, amikor Tamás nálunk vacsorázott, Márton szándékosan goromba volt vele. Gúnyolódott rajta, sértegette, végül pedig – mintha csak egy rossz filmet néznék – egyszerűen kidobta őt a lakásból. Tamás másnap felhívott: – Sajnálom, Zsuzsa, de nem akarok részt venni ebben a háborúban. Szeretlek, de nem tudom ezt tovább csinálni.

Ott maradtam egyedül. A lakásban csend volt, csak Márton szobájából hallatszott a számítógép zaja. Napokig nem beszéltünk egymással. Aztán egyik este leült mellém a konyhában.

– Anya… – kezdte halkan. – Sajnálom, hogy így viselkedtem. De félek attól, hogy elveszítelek.

Felnéztem rá. A szemében ott volt az a régi félelem, amit akkor láttam utoljára, amikor az apja becsapta maga mögött az ajtót. De most már nem tudtam csak úgy átölelni és megvigasztalni. Haragudtam rá. Haragudtam magamra is.

– Márton, nekem is jár egy kis boldogság – mondtam fáradtan. – Nem csak anya vagyok. Ember is vagyok.

– De nekem te vagy mindenem! – tört ki belőle a zokogás.

Aznap éjjel nem aludtam. A plafont bámultam és azon gondolkodtam: vajon tényleg önző vagyok? Vagy csak végre élni szeretnék? Hányszor mondtam le mindenről miatta? Hányszor mondtam nemet egy barátnői találkozóra, egy színházjegyre, egy új ruhára? Most pedig, amikor végre valaki szeretett volna engem…

A következő hetekben próbáltunk beszélgetni. Márton néha megpróbált kedves lenni velem, de mindig ott volt köztünk az a fal. Egyik este azt mondta:

– Anya, ha tényleg fontos neked ez a férfi, hívd vissza.

De Tamás már nem vette fel a telefont. Elvesztettem őt. És ezzel együtt elvesztettem valamit önmagamból is.

A munkahelyemen is egyre nehezebben ment minden. A kolléganőm, Erika egyszer félrehívott:

– Zsuzsa, mi van veled? Olyan fáradtnak tűnsz.

– Csak… otthon gondok vannak – feleltem halkan.

Erika bólintott. Tudta jól, min megyek keresztül – ő is egyedül nevelte fel a lányát.

Otthon esténként Mártonnal néha együtt vacsoráztunk. Próbált úgy tenni, mintha minden rendben lenne. De én már nem tudtam ugyanazzal a szeretettel nézni rá. Minden alkalommal eszembe jutott: mi lett volna, ha nem teszi tönkre azt az estét? Mi lett volna, ha Tamás marad?

Egyik vasárnap reggel Márton bejött a szobámba.

– Anya… tényleg nagyon sajnálom – mondta újra. – Nem akartam neked rosszat.

– Tudom – feleltem halkan. – De most már késő.

Aztán csak ültünk egymás mellett csendben. Ő néha rám pillantott, én pedig próbáltam elrejteni a könnyeimet.

Azóta eltelt fél év. Márton leérettségizett és felvették az egyetemre Szegedre. Most először leszek igazán egyedül. Félek tőle… de talán most jön el az én időm? Vagy örökre bennem marad ez a harag és csalódottság?

Néha azon gondolkodom: vajon képes leszek-e valaha megbocsátani neki? Vagy örökre elveszítettem azt a részemet is, aki szeretni tudott?