A 3B-s lakás soha el nem halkuló sírása – Egy lakóközösség rémálma

– Hallod megint? – suttogta remegő hangon Ilona néni, miközben a konyhaasztalnál ültem vele, és a teámat kavargattam. A falon túl, a 3B-s lakásból, ismét felsírt egy gyerek. Nem volt ez új hang számunkra, de valahogy ma este mégis élesebben hasított belém.

Az egész ház tudott róla. Mindenki hallotta a sírást, ami néha órákig tartott. Azt mondják, a gyerekek sírása idővel megszokható, de ez a sírás valahogy sosem simult bele a mindennapok zajába. Mindig ott volt, mint egy sötét árnyék a lépcsőházban, mint egy titok, amit senki sem mert igazán kimondani.

– Megint nem válaszolnak az ajtón – mondta Zsuzsa, aki már harmadszor próbált becsöngetni aznap este. – Nem lehet, hogy csak beteg a gyerek? – kérdezte valaki hátulról, de a hangjában ott bujkált a félelem.

Én is próbáltam már. Kopogtam, csengettem, még egy kis csokit is vittem egyszer, hátha kinyitják. De sosem jött válasz. Csak a sírás. És néha egy női hang – talán az anyja –, aki fáradtan, szinte közömbösen szólt rá: „Csend legyen már, Marci!”

A házban mindenki találgatott. Egyesek szerint az anya egyedül neveli a fiát, mások azt mondták, hogy az apa régen elhagyta őket. Voltak, akik szerint az anya depressziós, mások szerint csak dolgozik egész nap, és nem bírja a terhet. De senki sem tudta biztosan.

Egy este, amikor már hetek óta minden nap hallottuk a sírást, összeültünk Ilona néninél. Ott volt Zsuzsa is, meg Laci bácsi a földszintről.

– Nem lehet ezt tovább tűrni – mondta Laci bácsi. – Valamit tenni kell.

– De mit? – kérdeztem halkan. – Már mindent megpróbáltunk.

– Fel kell hívni a gyámügyet vagy a rendőrséget – mondta Zsuzsa határozottan.

Sokáig vitatkoztunk azon az estén. Féltek az emberek: mi van, ha csak félreértjük a helyzetet? Mi van, ha tényleg csak beteg a gyerek? De mi van, ha nem?

Végül Zsuzsa megtette. Felhívta a rendőrséget.

Aznap este csend lett a házban. Mindenki várta, mi fog történni. A rendőrök késő este érkeztek. Kopogtak, csengettek, végül betörték az ajtót.

Amit ott találtak, azt sosem fogom elfelejteni. A folyosón állva hallottam az egyik rendőr kiáltását: „Hívjanak mentőt!”

A kis Marci ott feküdt egy matracon, koszos takaróba burkolva. Sovány volt és sápadt. Az anyja – Katalin – összeroskadva ült mellette, üres tekintettel bámult maga elé.

A mentők elvitték Marcit. Az anyát bilincsben vitték le a lépcsőházon keresztül. A házban néma csend volt; mindenki az ablakból nézte őket.

A következő napokban mindenki erről beszélt. Voltak, akik Katalint hibáztatták: „Hogy lehet valaki ilyen szívtelen?” Mások inkább sajnálták: „Biztosan beteg volt szegény.”

Én csak ültem otthon és bámultam a falat. Vajon mi lett volna, ha hamarabb lépünk? Ha nem félünk annyira attól, hogy tévedünk? Ha nem csak hallgatjuk a sírást nap mint nap?

Hetekkel később megtudtuk: Marci túlélte. Állami gondozásba került. Katalint pszichiátriára vitték; kiderült, hogy súlyos depresszióban szenvedett évek óta.

A házban azonban semmi sem lett olyan, mint régen. A 3B-s lakás üresen állt; néha még mindig azt hittem, hallom a sírást.

Egy este Ilona néni átjött hozzám teázni.

– Sosem fogom elfelejteni azt az éjszakát – mondta halkan.

– Én sem – feleltem.

Azóta is gyakran gondolok Marcira és Katalinra. Vajon hány ilyen történet van még ebben az országban? Hány ajtó mögött sírnak még gyerekek úgy, hogy senki sem hallja meg őket igazán?

Ti mit tettetek volna a helyünkben? Meddig várhat egy közösség, mielőtt cselekednie kell?