A barátság ára: Egy válás utáni újrakezdés árnyékában

– Te, Zsófi, mondd csak, miből élsz mostanában? – kérdezte Éva, miközben a konyhaasztalnál ültem, a kezem remegett a kávéscsésze felett. A kérdés úgy vágott belém, mint egy kés. Nem volt benne rosszindulat, legalábbis elsőre nem tűnt annak, de a hangjában ott bujkált valami, amitől összeszorult a gyomrom.

– Hogy érted ezt? – próbáltam nyugodt maradni, de a hangom elárult. Éva sosem volt ennyire nyers. Régen együtt nevettünk az élet nehézségein, most viszont úgy éreztem, mintha kihallgatáson lennék.

– Csak tudod… A válás után… Nem könnyű egyedül. És látom, hogy mostanában új ruháid vannak, meg az a szép táskád… – folytatta, miközben a tekintete végigpásztázta a lakást. Mintha számba venné, mi minden változott azóta, hogy Gábor elköltözött.

Nem tudtam eldönteni, hogy aggódik értem vagy csak irigykedik. Az utóbbi időben egyre többször éreztem ezt a feszültséget kettőnk között. Amióta Gáborral vége lett, Éva mintha más szemmel nézne rám. Régen ő volt az, aki mindig mellettem állt, most viszont minden szavamra gyanakvással reagált.

– Dolgozom, Éva. Tudod jól, hogy visszamentem a könyvelőirodába. Nem keresek sokat, de megélek belőle – válaszoltam halkan.

– Persze, persze… Csak tudod, az ember hall ezt-azt… – mondta, majd hirtelen elhallgatott. A csend szinte fojtogató volt.

Aznap este sokáig forgolódtam az ágyban. A plafont bámultam, és azon gondolkodtam, vajon tényleg irigykedik rám Éva? Vagy csak aggódik? Vagy talán ő is küzd valamivel, amiről nem beszél?

Másnap anyám hívott fel.

– Kislányom, jól vagy? Hallottam Évától, hogy mostanában sokat vásárolsz… Ugye nem költesz felelőtlenül? – kérdezte aggódó hangon.

Éreztem, ahogy elönt a düh és a szégyen egyszerre. Hát már anyám is tudja? Mindenki rólam beszél? Miért kell mindenkinek beleszólnia az életembe?

– Anya, minden rendben van. Nem költök többet, mint amennyit megengedhetek magamnak – mondtam kissé élesebben a kelleténél.

– Csak vigyázz magadra! Tudod, milyen könnyű elcsúszni… – sóhajtott.

A beszélgetés után úgy éreztem magam, mint egy gyerek, akit leszidtak valamiért, amit nem is követett el. A válás óta mindenki azt hiszi, hogy gyenge vagyok. Hogy nem tudok talpra állni egyedül. Pedig minden nap harcolok: a munkahelyemen, otthon a magánnyal, és most már a barátaimmal is.

Pár nap múlva Éva újra felhívott.

– Zsófi, haragszol rám? – kérdezte bátortalanul.

– Nem tudom… Csak furcsa ez az egész. Miért érdekel ennyire a pénzem? – kérdeztem vissza.

– Nem is tudom… Talán csak… irigy vagyok – vallotta be halkan. – Nekem minden ugyanaz maradt: ugyanaz a férj, ugyanazok a gondok. Te meg… mintha új életet kezdenél. És félek, hogy elveszítelek.

A szavai megleptek. Soha nem gondoltam volna, hogy Éva így érez. Mindig azt hittem, ő az erősebb kettőnk közül.

– Éva… Én sem érzem magam erősnek. Minden nap félek attól, hogy elrontok valamit. Hogy nem leszek elég jó anya, elég jó barát… – mondtam elcsukló hangon.

Hosszú csend következett.

– Sajnálom – suttogta végül Éva. – Nem akartalak bántani.

– Tudom – feleltem. – De beszéljünk inkább arról, ami igazán fontos. Hogy mi van veled? Mi bánt?

Aznap este órákig beszélgettünk. Elmesélte, hogy otthon minden szétesőben van: a férje folyton dolgozik, a gyerekek kamaszodnak és lázadnak. Ő pedig úgy érzi, lassan eltűnik önmaga elől is.

A beszélgetés végére rájöttem: mindketten ugyanazért szenvedünk. Az életünk más-más okból nehéz mostanában, de mindketten félünk az újtól és az ismeretlentől.

Azóta próbálunk őszintébbek lenni egymással. Nem mindig könnyű: néha még mindig érzem Éva féltékenységét vagy saját bizonytalanságomat. De legalább már tudunk beszélni róla.

Néha azon gondolkodom: vajon tényleg lehet-e újrakezdeni úgy, hogy közben ne veszítsük el azokat, akik fontosak nekünk? Vagy az új élet ára mindig egy régi kapcsolat elvesztése lesz?

Ti mit gondoltok? Lehet-e igaz barátságot fenntartani akkor is, ha az életünk teljesen más irányt vesz?