A bizalom romjai között: Hogyan találtam újra önmagam, miután a családom elárult
– Anna, le kell ülnünk beszélni – mondta Péter, miközben idegesen dobolt az ujjával a konyhaasztalon. A hangja remegett, és abban a pillanatban tudtam, hogy valami végzetes következik. A konyhában égett a villany, Klára a szobájában rajzolt, én pedig épp a vacsorát készítettem. A szívem hevesen vert, ahogy leültem vele szemben.
– Mi történt? – kérdeztem halkan, de már előre féltem a választól.
– Sajnálom… – kezdte, de nem nézett a szemembe. – Megcsaltalak. Már hónapok óta tart. Nem akartam így elmondani, de nem bírom tovább.
A világ megállt körülöttem. A kés kiesett a kezemből, és csak néztem rá, mintha idegen lenne. Az első gondolatom Klára volt. Mi lesz vele? Mi lesz velünk? A könnyeim elindultak, de nem sírtam hangosan. Csak ültem ott, bénultan.
– Ki az? – kérdeztem végül.
– Zsuzsa… a munkahelyről – mondta halkan.
Zsuzsa. Az a Zsuzsa, akit én is ismertem, akivel együtt nevettünk egy céges karácsonyon. Hirtelen minden emlék visszajött: a közös nyaralások Balatonon, a családi vasárnapok anyáméknál Zuglóban, Klára első lépései. Minden hazugsággá vált egy pillanat alatt.
Aznap este nem aludtam. Péter a kanapén feküdt, én pedig Klára ágya mellett ültem. Figyeltem, ahogy alszik, és azon gondolkodtam, hogyan fogom ezt túlélni. Másnap reggel Péter összepakolt néhány holmit és elment. Nem tudtam sírni előtte. Csak néztem utána az ablakból.
Az igazi pokol csak ezután kezdődött. Anyám azt mondta: – Anna, próbáld meg megbocsátani neki! Minden házasságban vannak hullámvölgyek.
De én nem tudtam megbocsátani. Nem tudtam elhinni, hogy ez velem történik meg. A barátnőim közül is volt, aki azt mondta: – Legalább nem hagyott el egyedülálló anyaként! – mintha ez vigasztalna.
A munkahelyemen is mindenki furcsán nézett rám. Mintha mindenki tudta volna már előttem. Zsuzsa is ott volt nap mint nap, és én próbáltam úgy tenni, mintha nem fájna minden egyes találkozás.
Klára egyre többet kérdezett: – Anya, apa mikor jön haza? – Nem tudtam mit mondani neki. Csak annyit: – Apa most máshol lakik egy ideig.
Az igazi mélypont akkor jött el, amikor Péter bejelentette: Zsuzsával szeretne élni. Akkor már hónapok óta külön voltunk, de még mindig reménykedtem valami csodában. Anyám ekkor is csak annyit mondott: – Anna, ne haragudj rá örökké! Az élet megy tovább.
De hogyan lehet továbbmenni, amikor minden reggel úgy ébredsz, hogy egyedül vagy? Amikor minden este egyedül fekszel le aludni? Amikor a gyereked szemében látod a hiányt?
Egy este Klára odabújt hozzám:
– Anya, te sírsz?
– Nem kicsim, csak fáradt vagyok.
– Szeretlek – mondta halkan.
Akkor tört el bennem valami véglegesen. Rájöttem: nem engedhetem meg magamnak az önsajnálatot. Klárának szüksége van rám.
Elkezdtem újra élni. Elmentem pszichológushoz, elkezdtem futni a Városligetben hajnalonként. Minden reggel újabb harc volt önmagammal: felkelni, dolgozni menni, mosolyogni Klárára. De napról napra könnyebb lett.
Egy év telt el azóta. Péter már Zsuzsával él egy albérletben Újpesten. Klára minden második hétvégét ott tölti náluk. Néha még mindig fáj látni őket együtt az iskolai rendezvényeken. De már nem sírok esténként.
A legnehezebb az volt elfogadni: nem vagyok hibás azért, ami történt. Hogy lehet újrakezdeni harmincöt évesen? Lehet-e még bízni valakiben? Ezek a kérdések még mindig ott motoszkálnak bennem.
Most már tudom: erősebb vagyok annál, mint hittem. Klára miatt és magam miatt is fel kellett állnom a romokból.
Néha még mindig visszhangzik bennem anyám hangja: – Anna, az élet megy tovább! De vajon tényleg továbbmegy? Vagy csak megtanulunk élni a hiánnyal?
Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást? Vagy inkább új életet kell kezdeni mindenáron?