A csend hangja: Egy apa harca a múlt árnyaival
– Nem engedem be a házamba! – kiáltottam, miközben Lajos az ajtó előtt állt, kezében egy kopott táskát szorongatva. A fiúk, Bence és Marci, a lépcső tetején álltak, szemükben félelem és kíváncsiság keveredett. Az eső dobolni kezdett az ereszen, mintha csak a feszültséget akarta volna hangsúlyozni.
– Tamás, kérlek… legalább hadd lássam őket! – könyörgött Lajos, hangja rekedt volt, arca sápadt. A szomszédok kíváncsian lestek ki az ablakon, tudták, mi történt Rékával, de azt már nem, mi zajlik a falak mögött.
A szívem összeszorult. Réka halála óta minden nap egy harc volt. Az ikrek csak nyolcévesek, és már most többet veszítettek, mint amennyit egy gyereknek valaha is kellene. De Lajos… ő volt az oka sok régi sebnek. Réka gyerekkorában is bántotta őt – sosem tudtam megbocsátani neki. Most pedig itt állt, mintha semmi sem történt volna.
– Menj el innen! – mondtam halkan, de határozottan. – Nem akarom, hogy a fiaim is azt éljék át, amit Réka.
Lajos arca megrándult. – Megváltoztam…
– Ezt már hallottam – vágtam közbe. – De nem kockáztatok.
A fiúk némán figyeltek. Bence odasúgta Marcinak: – Ki ez az ember?
Marci vállat vont. – A nagypapa… anya mesélt róla.
Aznap este sokáig ültem az ágyuk mellett. Néztem, ahogy alszanak, arcukon még ott a veszteség árnyéka. Vajon helyesen cselekszem? Vajon túl szigorú vagyok? A család többi tagja – főleg Réka nővére, Judit – azt mondja, túlzásba viszem.
Egy héttel később Judit hívott fel.
– Tamás, beszélnünk kell – mondta feszülten. – Lajos csak látni akarja az unokáit. Nem gondolod, hogy joguk van ismerni a nagypapájukat?
– Joguk van biztonságban lenni – feleltem. – Réka is ezt akarná.
– Réka megbocsátott neki az utolsó hónapokban…
Ez a mondat úgy vágott belém, mint egy kés. Réka tényleg megbocsátott volna? Vagy csak próbált békét találni a halála előtt?
Aznap este Bence odajött hozzám.
– Apa, ki volt az a bácsi múltkor?
Sóhajtottam. – Ő a nagypapátok. Réka apukája.
– Miért nem jöhet be hozzánk?
Leültem melléjük az ágyra. – Mert néha vannak emberek, akik fájdalmat okoznak másoknak. És én nem akarom, hogy nektek is fájjon valami miatt.
Marci halkan megszólalt: – De anya szerette őt?
– Anya szerette… de sokszor félt is tőle.
A gyerekek csendben maradtak. Éreztem, hogy nem értik teljesen, de elfogadják a döntésemet.
A következő hetekben Lajos többször próbált kapcsolatba lépni velünk: levelet írt, ajándékot küldött a fiúknak névnapjukra. Mindent visszaküldtem. Judit egyre dühösebb lett.
Egy vasárnap délután családi ebédre hívtak minket Réka szüleihez. Hosszas vívódás után elmentünk. Az asztalnál fagyos volt a hangulat. Lajos kerülte a tekintetemet, de a fiúkat nézte könnyes szemmel.
Ebéd után Judit félrehívott.
– Tamás, nem gondolod, hogy ezzel csak újabb sebeket okozol? A fiúk elvesztették az anyjukat… most meg a nagypapájukat is?
– Nem akarom kitenni őket annak, amit Réka átélt – feleltem dacosan.
Judit hangja elcsuklott. – De ha sosem adsz esélyt neki… honnan tudod, hogy tényleg nem változott meg?
Hazafelé menet Bence megkérdezte:
– Apa, miért sírt a nagypapa?
Nem tudtam mit mondani. Csak annyit feleltem: – Néha a felnőttek is hibáznak… és néha nagyon nehéz jóvátenni.
Az éjszaka közepén felriadtam egy rémálomból: Réka hangját hallottam, ahogy azt suttogja: „Vigyázz rájuk…” Vajon jól vigyázok? Vagy csak újabb falakat építek köréjük?
Másnap reggel Marci odabújt hozzám.
– Apa… ha egyszer majd szeretném látni a nagypapát… akkor eljöhet?
Megszorítottam a kezét. – Ha úgy érzed majd, hogy készen állsz rá… beszélünk róla együtt.
Azóta minden nap küzdök magammal: vajon tényleg védem őket? Vagy csak a saját félelmeimet vetítem rájuk? Hol húzódik a határ védelem és elszigetelés között?
Talán sosem lesz jó válasz erre… De ti mit tennétek a helyemben? Vajon lehet-e valaha igazán megbocsátani annak, aki egyszer már mindent tönkretett?