A férjem pénztárcája és az én kalitkám: Harc a szabadságért egy fagyott házasságban

– Hol voltál ilyen sokáig? – Márk hangja élesen hasított át a lakáson, ahogy becsuktam magam mögött az ajtót. A kezem remegett, a szatyrok szinte kiestek belőle. A boltban voltam, mint minden pénteken, de most is, mint mindig, minden forintot gondosan el kellett számolnom. Márk sosem bízott rám több pénzt, mint amennyi feltétlenül szükséges volt.

– A sor hosszú volt – válaszoltam halkan, kerülve a tekintetét. Tudtam, hogy úgyis átnézi majd a blokkot, megszámolja a visszajárót, és ha valami nem stimmel, újabb vita lesz belőle.

Tizenkét éve vagyok Márk felesége. Amikor megismertem, még hittem abban, hogy a szerelem mindent legyőz. Akkoriban még nevetett velem, virágot hozott néha, és azt mondta, együtt mindent megoldunk majd. De ahogy teltek az évek, valami megváltozott. Márk egyre többet dolgozott, egyre kevesebbet beszélgettünk. A pénz lett a közös nyelvünk – vagy inkább az elválasztó fal közöttünk.

A pénztárcája mindig nála volt. Ha kellett valami a gyerekeknek – új cipő, iskolai kirándulás –, előbb kérvényezni kellett nála. Néha úgy éreztem magam, mint egy gyerek, aki zsebpénzért könyörög. A barátnőim már régen elmaradoztak mellőlem; nem volt miből kávézni menni velük, és Márk sosem szerette, ha „csak úgy” elmentem otthonról.

Egyik este, amikor a gyerekek már aludtak, leültem az ablak elé. Néztem a sötét utcát és azon gondolkodtam: hogyan jutottam idáig? Hol veszítettem el önmagam? Az álmaim – hogy egyszer saját vállalkozásom lesz, hogy utazni fogok – mind valahol útközben maradtak. Márk szerint ezek „gyerekes ábrándok” voltak.

– Miért nem örülsz annak, amid van? – kérdezte egyszer fásultan. – Van lakásunk, két egészséges gyerekünk. Másnak ennyi sem jut.

De én nem tudtam örülni annak, hogy minden napom ugyanúgy telik: reggel főzés, takarítás, gyerekek iskolába vitele, este vacsora. És közben minden mozdulatomat áthatotta a félelem: vajon elég lesz-e a pénz? Vajon Márk ma jó kedvében lesz-e?

Egyik nap azonban történt valami. A lányom, Dóra odajött hozzám és azt kérdezte:

– Anya, te boldog vagy?

A kérdés úgy ütött szíven, mint egy pofon. Mit mondhattam volna neki? Hogy anya már régóta nem boldog? Hogy anya csak túlél? Csak annyit mondtam:

– Persze, kicsim.

De aznap este nem tudtam aludni. Dóra szavai visszhangoztak bennem. Rájöttem: ha most nem változtatok, akkor a lányaim is azt tanulják meg tőlem, hogy egy nőnek csak annyi jár az élettől, amennyit mások engednek neki.

Elkezdtem titokban állást keresni az interneten. Féltem – mi lesz, ha Márk megtudja? De muszáj volt lépnem. Egy régi ismerősöm szólt, hogy a könyvtárban keresnek részmunkaidős munkatársat. Elmentem az interjúra – remegő kézzel írtam alá a jelentkezési lapot.

Amikor hazaértem, Márk már várt rám.

– Hol voltál ilyen sokáig? – kérdezte újra.

– Állásinterjún voltam – mondtam ki végül halkan.

Először csak nézett rám döbbenten.

– Minek neked munka? Nem elég neked az itthoni dolgok?

– Nem – feleltem. – Szeretném újra hasznosnak érezni magam. Szeretném, ha lenne saját pénzem.

Aznap este nagy veszekedés lett belőle. Márk azt mondta, hogy szégyent hozok rá, hogy egy rendes asszony otthon marad. Én pedig először mondtam ki hangosan:

– Nem vagyok boldog ebben a házasságban.

Napokig feszült csend volt köztünk. A gyerekek is érezték a feszültséget. De én nem hátráltam meg: elmentem dolgozni. Az első fizetésemet remegő kézzel vettem át – nem volt sok, de az enyém volt.

Ahogy teltek a hetek, lassan elkezdtem visszatalálni önmagamhoz. A könyvtárban új embereket ismertem meg; beszélgettem, nevettem velük. Otthon viszont egyre nőtt a feszültség. Márk rideg lett velem; néha napokig nem szólt hozzám.

Egy este leült mellém.

– Ha így folytatod, tönkreteszed a családot – mondta halkan.

– Nem én teszem tönkre – válaszoltam könnyeimmel küszködve –, hanem az, hogy sosem lehetek önmagam melletted.

Nem tudom még, mi lesz velünk. Néha rettegek attól, hogy egyedül maradok két gyerekkel; máskor viszont úgy érzem: csak így találhatom meg újra önmagam.

Vajon tényleg csak akkor lehetünk szabadok és boldogok, ha mindent kockára teszünk? Vagy van más út is? Ti mit tennétek a helyemben?