A férjem titkos adóssága: Csak a jéghegy csúcsa

– Gábor, miért nem szóltál, hogy nem jön meg a bónuszod? – kérdeztem halkan, miközben a vacsora maradékát kapargattam a tányéromról. A hangom remegett, de próbáltam nyugodt maradni. Gábor csak vállat vont, és a telefonját bámulta.

– Nem nagy ügy, Zsuzsa. Majd jövő hónapban pótolják – mondta, de a hangjában volt valami furcsa. Mintha nem mondana el mindent.

Aznap este nem tudtam aludni. A fejemben újra és újra lejátszódott a jelenet. Gábor mindig őszinte volt velem – legalábbis ezt hittem. De most valami megváltozott. Másnap, amikor elment dolgozni, véletlenül megláttam egy banki értesítést az asztalán. Egy utalás Katalin nevére – az ő volt feleségére. Az összeg pontosan annyi volt, mint amennyi Gábor bónusza szokott lenni.

A szívem hevesen vert. Miért fizet neki? Miért titkolja el előlem? Nem bírtam tovább, felhívtam legjobb barátnőmet, Évát.

– Zsuzsa, ez nagyon furcsa – mondta Éva. – Szerinted még mindig szereti?

– Nem tudom… De miért nem mondta el? – suttogtam könnyes szemmel.

Aznap este, amikor Gábor hazaért, már nem bírtam magamban tartani.

– Miért utalsz pénzt Katalinnak? – kérdeztem egyenesen.

Gábor arca elsápadt. Leült az ágy szélére, és hosszan hallgatott.

– Zsuzsa… Nem akartalak ezzel terhelni. Katalin bajba került. Elvesztette a munkáját, és ha nem fizeti ki az autóhitelét, elviszik a kocsiját. Tudom, hogy már nem vagyunk együtt, de… mégiscsak ő volt a feleségem tíz évig.

– És én? Én vagyok most a feleséged! Nekem miért nem mondtad el? – kiáltottam rá.

Gábor lehajtotta a fejét.

– Féltem, hogy félreérted. Hogy azt hiszed, még mindig érzek iránta valamit. De ez csak segítség…

– És mi lesz velünk? Mi lesz a közös terveinkkel? A lakásfelújítással? A gyerekek nyári táborával? – soroltam dühösen.

Gábor csak hallgatott. Aznap este külön aludtunk.

A következő napokban minden megváltozott. Anyám is észrevette, hogy valami nincs rendben.

– Zsuzsikám, mi történt köztetek? – kérdezte aggódva.

– Semmi… csak egy kis vita – hazudtam, de ő átlátott rajtam.

A feszültség egyre nőtt. Gábor próbált kedveskedni, de én már nem tudtam ugyanúgy nézni rá. Egyik este aztán váratlanul becsöngetett Katalin. Ott állt az ajtóban, karikás szemekkel.

– Sajnálom, hogy így alakult… Nem akartam bajt okozni – mondta halkan.

– Akkor miért fogadtad el tőle a pénzt? – kérdeztem ridegen.

– Mert nem volt más választásom. De most már találtam munkát, vissza fogom adni mindent – válaszolta könnyes szemmel.

Gábor közben csak állt mögöttem némán. Láttam rajta, mennyire megviseli ez az egész.

Aznap éjjel órákig beszélgettünk Gáborral. Elmondta, mennyire bántja, hogy megbántott engem. Hogy sosem akart titkolózni, csak segíteni akart valakinek, akit valaha szeretett.

– De én vagyok most az első az életedben? – kérdeztem remegő hangon.

– Igen, te vagy az első – felelte határozottan.

Próbáltam hinni neki. De valami eltört bennem. A bizalom már nem volt ugyanaz.

A következő hetekben mindenki beleszólt: anyám szerint Gábornak nincs joga így titkolózni; Éva azt mondta, túl jó vagyok hozzá; még a gyerekeink is érezték a feszültséget otthon.

Egy este aztán leültem Gáborral és Katalinnal együtt beszélgetni. Megkértem Katalint, hogy mondja el ő is az igazat.

– Tudom, hogy nehéz ezt elfogadni – mondta Katalin –, de Gábor tényleg csak segíteni akart. Soha nem akartam tönkretenni a házasságotokat.

Néztem őket: két embert, akik valaha szerették egymást, és most mindketten engem néznek bűntudattal teli szemekkel.

Azóta eltelt pár hónap. Katalin visszafizette az összeget. Gáborral próbáljuk újraépíteni a bizalmat – de minden nap küzdelem.

Néha azon gondolkodom: vajon tényleg lehet-e újrakezdeni ott, ahol egyszer már minden összetört? Vagy vannak sebek, amik sosem gyógyulnak be igazán?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen titkot?