A fiam azt mondta, tönkretettem a családját – csak annyit kértem, hogy a menyem mosogasson el

– Anya, ezt most komolyan gondoltad? – csattant fel Gergő, a fiam, miközben az ajtófélfának támaszkodott, és a tekintete szikrázott.

A konyhában álltam, a kezem még mindig vizes volt a mosogatótól. A menyem, Dóri, csendben ült az asztalnál, a telefonját nyomkodta, mintha ott sem lenne. A levegő vibrált körülöttünk, mintha bármelyik pillanatban kitörhetne a vihar.

– Csak annyit kértem, hogy segítsen elmosogatni – mondtam halkan, de éreztem, hogy a hangom remeg. – Egész nap főztem rátok, legalább ennyit megtehetne.

Gergő arca eltorzult a dühtől. – Nem vagy a szolgája! Hogy képzeled ezt? Mindig csak parancsolgatsz neki!

A szívem összeszorult. Hirtelen visszarepültem az időben, amikor Gergő még csak hároméves volt, és én egyedül álltam a panelház negyedik emeletén, kezemben egy síró kisfiúval. Akkor is mindenki engem hibáztatott: az anyósom szerint én kergettem el Lajost, a férjemet. Pedig csak azt akartam, hogy felelősséget vállaljon értünk.

Lajos egyszerűen eltűnt egyik napról a másikra. Egy cetlit hagyott az asztalon: „Ez nem nekem való. Bocs.” Ennyi. Aztán hónapokig semmit sem hallottam róla. A fizetését inkább új motorra költötte, mint hogy gyerektartást fizessen. Én pedig két műszakban dolgoztam a varrodában, hogy Gergőnek legyen cipője és uzsonnája az oviban.

Most pedig itt állok, ötvenhárom évesen, és úgy érzem, mintha újra mindenki engem hibáztatna.

– Dóri egész nap dolgozott – szólt közbe Gergő. – Nem várhatod el tőle is, hogy még nálad is robotoljon.

– Én is dolgoztam egész nap – vágtam vissza. – És főztem rátok háromfogásos ebédet. Csak egy kis segítséget kértem.

Dóri felnézett a telefonjából. A szeme sötét volt és fáradt. – Nem baj, majd elmosogatok – mondta halkan.

– Nem kell! – vágta rá Gergő. – Majd én megcsinálom.

Azt hittem, ezzel vége is lesz a vitának, de Gergő nem hagyta annyiban. Aznap este már nem szólt hozzám vacsora közben sem. Másnap reggel pedig egy üzenetet kaptam tőle: „Anya, szerintem jobb lenne, ha mostanában nem jönnél át hozzánk.”

Ott ültem a konyhaasztalnál, és néztem az üres csészét magam előtt. Az ablakon túl szürke volt az ég, mintha az egész világ rám nehezedne. Vajon tényleg én vagyok a hibás? Túl sokat várok el másoktól? Vagy csak egyszerűen elfáradtam abban, hogy mindig mindent egyedül kell csinálnom?

Aznap este felhívott Éva barátnőm. Ő is egyedül nevelte fel a lányát, Zsuzsit.

– Ne vedd magadra – mondta Éva. – A fiatalok már másképp gondolkodnak. Nekik természetes, hogy mindenki csak magáért felelős.

– De hát ez nem így működik – sóhajtottam. – Egy család akkor működik jól, ha mindenki segít a másiknak.

– Tudom – felelte Éva –, de lehet, hogy ezt nekik is meg kell tanulniuk.

Napokig nem beszéltem Gergővel. Próbáltam elfoglalni magam: kertészkedtem a panel előtti kis ágyásban, olvastam régi könyveket. De minden este ugyanaz járt a fejemben: vajon tényleg túl szigorú vagyok? Vagy csak arról van szó, hogy Dóri sosem tanulta meg otthon az együttműködést?

Egy hét múlva Gergő váratlanul becsöngetett hozzám. Az arca sápadt volt és fáradt.

– Anya… beszélhetnénk? – kérdezte halkan.

Leültünk az asztalhoz. Sokáig csak hallgattunk.

– Sajnálom – mondta végül Gergő. – Túlreagáltam. Csak… Dóri mostanában nagyon feszült. Sok a munkahelyi gondja is. És én is… néha úgy érzem, hogy mindenki tőlem várja a megoldást.

– Értem – bólintottam. – De tudod, én is fáradt vagyok néha. És szeretném azt érezni, hogy fontos vagyok nektek.

Gergő lehajtotta a fejét.

– Fontos vagy nekünk – mondta halkan. – Csak néha nehéz ezt kimutatni.

Aznap este sokáig beszélgettünk. Elmesélte, mennyire fél attól, hogy ő is olyan apa lesz majd egyszer, mint Lajos volt: aki elmenekül a felelősség elől.

– Nem leszel olyan – mondtam neki határozottan. – Te mindig itt voltál mellettem. És én is melletted leszek, amíg csak tudok.

A következő héten Dóri is átjött hozzám egy csokor virággal.

– Sajnálom, ha megbántottalak – mondta csendesen. – Csak néha tényleg túl sok minden szakad rám…

Megöleltem őt is. Tudom, hogy mindannyian cipelünk valamit: régi sérelmeket, félelmeket és elvárásokat.

De vajon tényleg ennyire nehéz kimondani azt: „Segítenél nekem?” Vagy csak mi magyarok vagyunk ilyen büszkék és makacsok?

Ti mit gondoltok? Tényleg túl sokat vártam el? Vagy csak mindannyian túlterheltek vagyunk ebben a világban?