A fiam felesége mindent felforgatott – Egy anyós vallomása

– Gábor, ezt most tényleg te fogod elmosogatni? – kérdeztem döbbenten, miközben a vasárnapi ebéd után a konyhaajtóban álltam. A fiam csak vállat vont, és már tolta is be a kezét a habos vízbe. Zsófia, a menye, épp a nappaliban ült, a telefonját nyomkodta, mintha semmi dolga nem lenne.

Nem tudtam szó nélkül hagyni. – Zsófi, segítesz Gábornak? – próbáltam kedvesen kérdezni, de éreztem, hogy a hangom remeg. Ő fel sem nézett. – Majd ha befejeztem ezt az e-mailt – mondta hűvösen.

A szívem összeszorult. Ez nem az a család volt, amit elképzeltem magamnak. Amikor Gábor még kicsi volt, mindig együtt csináltunk mindent: főztünk, takarítottunk, nevettünk. Most meg úgy tűnt, mintha egy idegen nő irányítaná az életét.

Aznap este, amikor hazamentek, leültem a férjemmel, Bélával beszélgetni. – Te is látod, mi történik? – kérdeztem tőle. – Gábor már nem is önmaga. Mindent Zsófi mond meg neki.

Béla csak sóhajtott. – Ez az ő életük, Éva. Nem szólhatunk bele.

De én nem tudtam elengedni. Minden héten újabb történeteket hallottam: Gábor viszi le a szemetet, ő vásárol be, ő főz hétvégén is, miközben Zsófi pihen vagy a barátnőivel találkozik. Egyik nap Gábor eljött hozzám egyedül. Láttam rajta a fáradtságot.

– Fiam, minden rendben van otthon? – kérdeztem óvatosan.

– Persze, anya – felelte gyorsan, de nem nézett rám.

– Biztos vagy benne? Nem túl sok ez neked?

– Zsófi sokat dolgozik mostanában. Azt mondja, nekem is ki kell vennem a részemet otthon.

– De nem gondolod, hogy ez már túlzás? Hogy minden rád hárul?

Gábor csak vállat vont. – Nem akarok veszekedni vele.

Aznap este sírva fakadtam. Úgy éreztem, elveszítem a fiamat. Nem értettem Zsófit. Miért nem lehet egyenlőség? Miért kell mindent Gábornak csinálnia? Vajon én rontottam el valamit? Túl sokat vártam el tőle gyerekként? Vagy Zsófi az oka mindennek?

A következő vasárnapon újra nálunk ebédeltek. Próbáltam kedves lenni Zsófihoz.

– Hogy megy a munka? – kérdeztem tőle.

– Rengeteg a stressz – felelte röviden.

– Segíthetek valamiben?

– Nem hiszem – mondta, és máris visszafordult Gáborhoz.

Ebéd után ismét Gábor állt neki mosogatni. Ekkor eldöntöttem: beszélek Zsófival négyszemközt.

– Sétáljunk egyet? – kérdeztem tőle váratlanul.

Kicsit meglepődött, de beleegyezett. A parkban sétálva próbáltam óvatosan közelíteni.

– Tudod, aggódom Gáborért – kezdtem halkan.

– Miért? – nézett rám hidegen.

– Úgy látom, sok minden rá hárul otthon…

– Éva néni, Gábor felnőtt férfi. Ha valami nem tetszik neki, el tudja mondani nekem is.

Éreztem, hogy falba ütközöm.

– Csak azt szeretném, ha boldogok lennétek…

– Mi is azt szeretnénk – vágta rá gyorsan.

Hazafelé menet azon gondolkodtam: lehet, hogy tényleg túl sokat aggódom? Vagy csak nem akarom elfogadni, hogy már nincs befolyásom a fiam életére?

A következő hetekben próbáltam háttérbe húzódni. De egyre több jelet láttam arra, hogy Gábor szenved. Egy este felhívott.

– Anya… beszélhetnénk?

A hangja megtört volt.

– Persze, gyere át bármikor!

Amikor megérkezett, leültünk a konyhában.

– Anya… néha úgy érzem, mintha csak egy cseléd lennék otthon. Zsófi mindig azt mondja, hogy ez így igazságos… De én már nem bírom tovább.

Átöleltem őt. – Fiam… beszéljetek erről! Mondd el neki őszintén!

– Próbáltam… de mindig azt mondja, hogy én vagyok túl régimódi.

Aznap este sokáig nem tudtam elaludni. Vajon tényleg én vagyok régimódi? Vagy Zsófi túl modern? Hol van az arany középút?

A családunk lassan kettészakadt: Gábor egyre kevesebbet jött hozzánk, Zsófi pedig teljesen elzárkózott tőlünk. A karácsonyt már külön töltötték.

Most itt ülök az üres nappaliban és azon gondolkodom: mit tehettem volna másképp? Hol rontottuk el? Lehet még hidat építeni egymás felé?

Ti mit tennétek az én helyemben? Vajon tényleg csak az idő oldhatja meg ezt a családi csomót?