A Határvonalak Harca: Anyósom Árnyékában
– Már megint itt van? – suttogtam magam elé, miközben a konyhaajtó mögül figyeltem, ahogy Márta, az anyósom, a nappalinkban rendezkedik. A kisfiam, Bence, épp csak elaludt a karomban, de a hangos szekrénycsapkodásra összerezzent. Sára, a feleségem, fáradtan ült a kanapén, szeme alatt sötét karikák.
– Jó reggelt! – harsogta Márta, mintha nem lenne még csak fél kilenc. – Hoztam egy kis levest, mert biztos nem volt időtök főzni. Meg aztán… hát, látom, hogy megint minden csupa rendetlenség.
Sára csak bólintott. Én próbáltam nyugodt maradni, de már napok óta gyűlt bennem a feszültség. Apasági szabadságon voltam – végre lehetőségem nyílt igazán részt venni Bence életében –, de Márta minden nap itt volt. Mindenbe beleszólt: hogyan pelenkázzuk a gyereket, mit főzzünk, mikor takarítsunk. Néha úgy éreztem, mintha nem is a saját otthonomban lennék.
– Sára, miért nem szólsz neki? – kérdeztem este halkan, amikor végre kettesben maradtunk.
– Nem akarom megbántani – sóhajtott. – Tudod, milyen magányos mióta apu meghalt. És… hát, ő csak segíteni akar.
De én már nem bírtam tovább. Egyik nap, amikor Márta ismét váratlanul beállított és elkezdte kritizálni, hogy miért nincs elmosogatva a reggeli után, elvesztettem a türelmem.
– Márta néni – kezdtem remegő hangon –, nagyon hálásak vagyunk a segítségért, de… talán jobb lenne, ha előbb telefonálna, mielőtt jön. Néha szeretnénk csak hármasban lenni.
Márta arca megkeményedett. – Hát én csak jót akarok! Bezzeg az én időmben örültek volna az anyósnak! – csattant fel. – De ha nem kellek… hát akkor nem jövök többet!
Sára sírva fakadt. Én ott álltam bénultan: tudtam, hogy igazam van, de mégis bűntudatot éreztem. Aznap este Sára nem szólt hozzám. Csak feküdtünk egymás mellett csendben; Bence szuszogása töltötte be a szobát.
A következő napokban Márta valóban nem jött. Eleinte fellélegeztem: végre nyugalom volt. De Sára egyre zárkózottabb lett. Egy este kiborult:
– Nem érted? Ő az anyám! Nekem is szükségem van rá… De most úgy érzem, választanom kell köztetek.
A szívem összeszorult. Nem ezt akartam. Csak egy kis teret kértem magunknak, hogy családként működhessünk. De most úgy tűnt, mindent elrontottam.
Egy hét múlva Márta felhívott. Hangja rideg volt:
– Szeretném látni Bencét. De csak ha te is úgy gondolod.
Megbeszéltünk egy találkozót egy közeli cukrászdában. Ott ültem két nő között: az egyik az anyósom volt, akitől féltem határokat húzni; a másik a feleségem, aki két tűz között őrlődött.
– Nézd, Márta néni – kezdtem óvatosan –, mindannyian szeretjük Bencét. De nekünk is szükségünk van időre hármasban. Nem akarjuk kizárni önt az életünkből… csak kérjük, hogy egyeztessünk előre.
Márta hosszan nézett rám. Aztán bólintott.
– Rendben van. De ne feledd: egy anya sosem tudja elengedni teljesen a gyerekét.
Hazafelé Sára megfogta a kezem.
– Köszönöm – suttogta. – Talán most már tényleg elkezdhetjük a saját családunkat építeni.
Azóta sem könnyű minden nap. Vannak visszaesések: Márta néha újra túl közel jön; Sára néha rám haragszik emiatt; én pedig sokszor kételkedem magamban. De most már tudom: a határok kijelölése nem önzés – hanem szeretetből fakadó szükséglet.
Vajon más magyar családok is küzdenek ezzel? Ti hogyan oldjátok meg az ilyen helyzeteket? Néha tényleg választani kell anya és házastárs között?