„A házat az unokámra hagyom” – Egy családi örökség ára

– Nem érdekel, Gábor! Ha nem tudsz tisztességesen viselkedni, akkor inkább ne is gyere többet! – kiáltottam rá a fiamra, miközben a vasárnapi húsleves gőze szinte elhomályosította a szememet. Az asztalnál csend lett, csak az unokám, Anna nézett rám nagy, barna szemeivel. A fiam felállt, székét hátratolta, és dühösen kiviharzott a konyhából. Az ajtó csattanása még sokáig visszhangzott a fejemben.

Ez már nem az első ilyen alkalom volt. Gábor mindig is nehéz természetű volt, de amióta elvált Katalintól – akit sosem tudtam igazán megszeretni –, még inkább elhidegült tőlem. Nyolc évig tartott a házasságuk, tele veszekedésekkel, sértésekkel és elhallgatott sérelmekkel. Katalin mindig is azt mondta, hogy én vagyok a probléma forrása. Talán igaza volt. De most már mindegy.

Anna, az én drága unokám, csendben ült mellettem. Tizenhat éves múlt, de már most több érettség volt benne, mint Gáborban valaha is lesz. Ő volt az egyetlen fény az életemben azóta, hogy az uram meghalt. Anna minden vasárnap eljön hozzám, segít bevásárolni, főzni, sőt még a kertet is rendbe rakja velem. Néha úgy érzem, ő az egyetlen családtagom, aki igazán törődik velem.

Aznap este sokáig forgolódtam az ágyban. A plafont bámultam, és azon gondolkodtam: mi lesz velem? Mi lesz a házzal? Gábor sosem kérdezi meg, hogy vagyok. Ha jön is, csak pénzt kér vagy panaszkodik az életére. Anna viszont mindig meghallgat. Vajon helyes lenne ráhagyni mindent? Vagy ezzel csak még nagyobb szakadékot ások köztem és a fiam között?

Másnap reggel kopogtak. Katalin állt az ajtóban. Rég láttam már őt; kissé megöregedett, de a tekintete még mindig kemény volt.

– Beszélhetnénk? – kérdezte halkan.

Beengedtem. Leültünk a konyhában.

– Tudom, hogy nem szerettél soha – kezdte –, de most nem magam miatt jöttem. Anna miatt aggódom. Gábor teljesen elhanyagolja őt is. Én próbálok mindent megadni neki, de egyedül nehéz.

– Anna erős lány – mondtam halkan.

– Az is kell legyen – felelte Katalin keserűen. – De nem akarom, hogy ugyanazokat a hibákat kövesse el, mint mi.

Sokáig hallgattunk. Végül megszólaltam:

– Azt tervezem, hogy ráhagyom a házat.

Katalin meglepődött.

– Gábor tudja?

– Nem. És nem is fog örülni neki.

– Anna megérdemli – mondta végül Katalin. – De készülj fel: ebből nagy vihar lesz.

Igaza lett.

Amikor Gábor megtudta a döntésemet – egy véletlenül kihallgatott telefonbeszélgetésből –, őrjöngve rontott be hozzám.

– Hogy teheted ezt velem? Az én gyerekem! Az én örökségem! – ordította.

– Milyen örökség? Amikor sosem törődtél velem? Amikor csak akkor jössz, ha valamit akarsz? Anna legalább itt van nekem! – sírtam el magam.

Gábor arca eltorzult a dühtől.

– Soha többé nem látsz! – kiabálta, majd kiviharzott.

Napokig nem aludtam rendesen. Folyton azon gondolkodtam: vajon tényleg igazságos vagyok? Vajon egy anyának joga van-e így dönteni? De amikor Anna átjött hozzám egy tál süteménnyel és átölelt, minden kétségem elszállt egy pillanatra.

– Mama, én nem akarok semmit – mondta halkan. – Csak azt akarom, hogy boldog legyél.

– Te vagy az egyetlen okom rá – suttogtam vissza.

A faluban hamar elterjedt a hír. A szomszédok összesúgtak mögöttem: „Láttad? A Marika néni mindent az unokájára hagy!” Volt, aki helyeselte, mások szerint szégyenletes dolog ilyet tenni a saját fiával.

Egy este Anna leült mellém a verandán.

– Mama… szerinted valaha megbocsát neked apa?

Nem tudtam válaszolni. Csak néztem a lemenő napot és azon gondolkodtam: vajon tényleg lehet-e jóvátenni mindazt, amit elrontottunk?

Most itt ülök, hetvenkét évesen egy üres házban. Néha hallom Gábor hangját a fejemben; néha érzem Anna ölelését a vállamon. Nem tudom, helyesen döntöttem-e. De azt tudom: néha muszáj választani azok között, akik szeretnek minket… és azok között, akik csak elvárnak tőlünk valamit.

Ti mit tennétek a helyemben? Vajon tényleg lehet-e újrakezdeni egy ilyen családi szakadás után?