A hűtlenség árnyéka: Egy budapesti asszony vallomása

– Miért nem mondtad el nekem az igazat, Gábor? – kérdeztem remegő hangon, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a telefonom kijelzőjén világított az üzenet: „Holnap este nálam? Már alig várom.” A férjem arca elsápadt, ahogy meglátta, mit tartok a kezemben. A csend, ami köztünk feszült, szinte tapintható volt.

Ez volt az a pillanat, amikor minden megváltozott. Tizenöt év házasság után, két gyerekkel és egy közös lakással Újpesten, azt hittem, ismerem Gábort. Hogy tudom, mikor hazudik, mikor fáradt, mikor boldog. De akkor rájöttem: valójában csak azt láttam, amit látni akartam.

Aznap este nem aludtam. Hallgattam, ahogy Gábor a nappaliban járkál fel-alá. A gyerekek már rég aludtak, de én csak bámultam a plafont, és próbáltam visszaemlékezni minden apró jelre, amit figyelmen kívül hagytam. Az elmaradt ölelésekre. Azokra az estékre, amikor későn jött haza, és azt mondta: „Túlóra volt.”

Másnap reggel Gábor elment dolgozni, mintha mi sem történt volna. Én pedig ott maradtam egyedül a gondolataimmal. A barátnőm, Zsuzsa hívott fel délután.

– Mi van veled? Olyan furcsán hangzol.

– Gábor megcsalt – suttogtam.

Zsuzsa csak annyit mondott: – Gyere át. Most.

Nála sírtam ki magam először. Ő volt az egyetlen, akinek el mertem mondani mindent. Aztán jöttek a napok, amikor csak robotpilótán működtem: reggeli készítés, gyerekek iskolába vitele, munkahelyi e-mailek. De belül minden darabokra hullott.

Azt hittem, idővel könnyebb lesz. Hogy majd elfelejtem. De minden alkalommal, amikor Gábor rám nézett, láttam benne a bűntudatot – vagy talán csak én akartam látni? Próbáltunk beszélni róla. Volt kiabálás is:

– Csak egyszer volt! – védekezett Gábor.

– Egyszer is elég volt! – vágtam rá.

Aztán jött a csendes időszak. A gyerekek miatt maradtunk együtt. Legalábbis ezt mondtuk magunknak. De valójában egyikünk sem tudta elengedni a múltat.

Évek teltek el így. A gyerekek felnőttek, elköltöztek. Mi pedig ott maradtunk ketten egy túl nagy lakásban és egy túl kicsi közös múltban.

Egy nap azonban minden megváltozott. Egy régi ismerősöm esküvőjére hívtak meg. Ott volt ő is: az a nő, akivel Gábor megcsalt. Katalin.

Amikor megláttam, először azt hittem, hogy rosszul látok. Ő is észrevett engem. Egy pillanatra találkozott a tekintetünk – és abban a pillanatban minden régi fájdalom visszatért.

Később odajött hozzám.

– Judit… beszélhetnénk egy percre?

A szívem hevesen vert. Nem tudtam eldönteni, hogy dühös vagyok-e rá vagy csak félek attól, amit mondani fog.

– Tudom, hogy mit tettem veled – kezdte halkan –, és soha nem fogom megbocsátani magamnak.

– Nem csak rajtad múlt – válaszoltam keserűen.

– Tudod… nekem sem lett könnyebb azóta – folytatta Katalin. – Évekig próbáltam elfelejteni azt az időszakot. De minden alkalommal eszembe jutottál te is. Hogy mennyire fájdalmas lehetett neked.

Nem tudtam mit mondani. Csak álltam ott, és néztem ezt a nőt, aki egyszerre volt az ellenségem és valahol a sorsom része is.

– Sajnálom – mondta végül könnyes szemmel.

Azt hittem, haragudni fogok rá örökké. De abban a pillanatban inkább sajnáltam őt is – és magamat is.

Aznap este hazafelé menet végiggondoltam mindent. Vajon tényleg lehet újrakezdeni? Vagy csak megtanulunk együtt élni a sebekkel?

Otthon Gábor várt rám. Megölelt – talán először őszintén hosszú idő után.

– Sajnálom – suttogta ő is.

Nem tudom, hogy valaha teljesen megbocsátok-e neki vagy magamnak azért, hogy ennyi évig cipeltem ezt a terhet. De azt tudom: nem vagyok egyedül ezzel a fájdalommal.

Ti mit tennétek a helyemben? Lehet igazán elengedni egy ilyen árulást? Vagy örökre ott marad bennünk valami törés?