A hűtő mindig üres, de a pénztárcánk sem bírja tovább – Egy magyar család küzdelmei a felnőtt fiúval

– Gábor, már megint kiürült a hűtő! – kiáltottam be a szobájába, miközben a hűtőajtót becsaptam. A tej doboza üresen állt, a felvágottaknak csak a csomagolása maradt, és a kenyér is elfogyott. A férjem, Laci, csak sóhajtott a konyhaasztalnál ülve, kezében a számlákkal.

– Anya, dolgozom! – jött vissza Gábor hangja a számítógép mögül. Már megszoktam ezt a választ. Mindig dolgozik. Mindig elfoglalt. De sosem látom, hogy igazán élne. Harminckét éves, és még mindig velünk lakik. Az egész napját a szobájában tölti, online ügyfélszolgálatosként dolgozik egy multinál. Néha hallom, ahogy angolul beszél a headsetjén keresztül, de magyarul alig vált velem pár szót.

Laci letette a csekkeket.

– Nem bírjuk ezt tovább, Éva. A rezsi az egekben, az élelmiszerárak meg… – legyintett. – És Gábor csak rendelgeti a pizzát, meg issza a kólát. Mikor láttad utoljára, hogy zöldséget evett?

– Nem tudom – feleltem halkan. – Talán tavaly karácsonykor.

A szívem összeszorult. Mindig azt hittem, hogy ha szeretettel neveljük, majd egyszer csak kirepül. De Gábor nem repült sehová. Egyre csak hízott, egyre kevesebbet mozgott, és egyre inkább bezárkózott a saját világába. Néha azon kaptam magam, hogy irigykedve nézem a szomszéd Marikát: az ő fia már két éve Németországban él, családja van.

Egy este Laci leült mellé az étkezőasztalhoz.

– Fiam – kezdte komoran –, beszélnünk kell.

Gábor fel sem nézett a telefonjából.

– Most nem érek rá.

– De most muszáj! – csattant fel Laci. – Nem mehet ez így tovább! Harminckét éves vagy! Mikor akarsz végre saját életet kezdeni?

Gábor végre ránk nézett. A szeme alatt sötét karikák ültek, az arca sápadt volt.

– Dolgozom! Nem vagyok lusta! Miért nem lehet így jó?

– Mert nem élsz! – tört ki belőlem is. – Nem jársz sehova, nincsenek barátaid, nem randizol! Mi lesz így belőled?

Gábor felállt.

– Hagyjatok békén! Nem értitek ti ezt!

Becsukta maga mögött az ajtót. Laci rám nézett.

– Talán túl kemények voltunk…

– Talán túl puhák voltunk eddig – suttogtam vissza.

Aznap este sokáig forgolódtam az ágyban. Vajon mi rontottuk el? Túl sokat adtunk neki? Túl keveset vártunk el? Vagy egyszerűen ilyen ez a generáció?

Másnap reggel Gábor már elment mire felkeltem. Egy cetli várt az asztalon: „Elmentem sétálni.” Meglepődtem. Talán mégis hatott rá valami abból, amit mondtunk?

Délután hazajött, piros arccal és izzadtan.

– Anyu… beszélhetnénk? – kérdezte halkan.

Leültünk egymással szemben.

– Tudom, hogy aggódtok értem – kezdte –, de nekem ez az egész világ… túl sok néha. Az emberek… félek tőlük. Azt hiszem… talán depressziós vagyok.

Elszorult a torkom.

– Miért nem mondtad eddig?

– Mert szégyelltem. Mindenki azt várja tőlem, hogy erős legyek… De nem vagyok az.

Laci is leült mellénk.

– Fiam, nem baj, ha segítség kell. Elmegyünk együtt egy szakemberhez, jó?

Gábor bólintott. Aznap este először öleltük meg egymást úgy igazán hosszú idő után.

Az elkövetkező hetekben lassan változni kezdett minden. Gábor pszichológushoz járt, néha elment futni is velem a Margitszigetre. Egyszer még egy régi osztálytársával is találkozott egy kávéra. Nem volt könnyű – voltak visszaesések is –, de már láttuk rajta az akaratot.

Egy este vacsora közben megszólalt:

– Anyu… Azt hiszem… szeretnék saját albérletbe költözni. Próbáljam meg?

Könnyek szöktek a szemembe.

– Büszke vagyok rád, fiam.

Most itt ülök a csendes lakásban, és azon gondolkodom: vajon jól tettük-e, hogy végül szembesítettük őt az igazsággal? Vagy csak szerencsénk volt? Ti mit tettetek volna a helyünkben?