A kimondatlan hála: Egy testvérpár küzdelme, hogy méltón viszonozza édesanyjuk áldozatát
– Dóra, nem bírom tovább nézni anyát így – suttogtam a sötét konyhában, miközben a hajnali fény beszűrődött a függöny résein. A húgom csak bólintott, szeme vörös volt a sírástól. Anyánk, Katalin, éppen akkor ért haza a pékségből, ahol már tizenöt éve dolgozott. A kabátját le sem vette, csak lerogyott a székre.
– Megint túlóráztál? – kérdeztem halkan.
– Muszáj volt, fiam. Holnap iskolába kell mennetek, kell az uzsonnára való – válaszolta fáradt mosollyal.
Gyerekkorunk óta ebben nőttünk fel: anyánk mindig dolgozott. Apánk elhagyott minket, amikor Dóra még csak hároméves volt. Azóta Katalin mindent egyedül csinált. Soha nem panaszkodott, de láttuk rajta a fáradtságot – a kezein a repedezett bőrt, az arcán az egyre mélyülő ráncokat.
A városban mindenki ismerte anyát. Sokan sajnálták, mások csodálták. Mi pedig csak azt szerettük volna, ha egyszer végre boldog lehetne. Dóra és én évekig beszélgettünk arról, hogyan tudnánk valahogy meghálálni neki mindazt, amit értünk tett. De sosem találtuk a megfelelő szavakat vagy tetteket.
Egyik este Dóra odajött hozzám a szobámba.
– Andris, mi lenne, ha meglepnénk anyát valamivel? Valami olyasmivel, ami tényleg örömet okozna neki.
– Mire gondolsz?
– Emlékszel, mennyit mesélt arról, hogy régen szeretett volna elutazni a Balatonhoz? Soha nem jutott el oda.
Az ötlet azonnal lázba hozott. Elhatároztuk: összegyűjtjük a pénzt egy közös nyaralásra. Mindketten diákmunkát vállaltunk – én egy építkezésen segítettem, Dóra pedig egy kisboltban árult fagyit. Minden forintot félretettünk.
Közben otthon egyre nőtt a feszültség. Anyánk nem értette, miért vagyunk olyan titkolózók. Egy este össze is vesztünk.
– Miért nem mondjátok el végre, mi folyik itt? – kérdezte Katalin dühösen.
– Csak szeretnénk valamit… valami jót! – tört ki belőlem.
– Nem kell nekem semmi! Csak azt akarom, hogy boldogok legyetek! – sírta el magát.
Aznap este Dóra is zokogott mellettem.
– Lehet, hogy rosszul csináljuk? Talán tényleg csak az számít neki, hogy együtt vagyunk…
De nem adtuk fel. Végül eljött az a nap, amikor átadhattuk neki a meglepetést: egy kézzel írt meghívót egy balatoni hétvégére.
Anyánk először nem akarta elfogadni.
– Nem költhettek rám ennyi pénzt! Nektek kell félretenni a jövőtökre!
– Anya, ezt most mi szeretnénk adni neked. Mert megérdemled – mondta Dóra remegő hangon.
Végül belement. Az utazás maga volt a csoda: anyánk először látta a Balatont. Sírt az örömtől. Mi pedig azt hittük, végre sikerült viszonoznunk mindazt, amit kaptunk tőle.
De amikor hazatértünk, minden megváltozott. Anyánk egyik reggel nem kelt fel időben. A kórházban derült ki: súlyos szívbetegsége van. Az orvos szerint már régóta szenvedett vele, csak titkolta előttünk.
– Miért nem szóltál? – kérdeztem kétségbeesetten.
– Nem akartam terhet rakni rátok… Nektek kell élni az életeteket – suttogta gyengén.
Azóta minden napomat áthatja a bűntudat és a hála keveréke. Vajon tényleg megtettünk mindent érte? Vagy csak későn vettük észre, mennyire szüksége lett volna ránk nemcsak ajándékokkal, hanem figyelemmel és törődéssel is?
Most itt ülök az üres konyhában, ahol annyi hajnalon át vártuk haza anyát. Nézem a régi fényképeket róla és rólunk. Vajon lehet-e valaha igazán viszonozni egy anya szeretetét? Vagy csak annyit tehetünk, hogy továbbadjuk azt másoknak?
„Ti mit tettetek volna másképp? Lehet egyáltalán méltón meghálálni egy anya áldozatát?”