A lány, aki viharban született – Egy magyar sors drámája

– Nem mehetsz el, Jázmin! – kiáltotta anyám, miközben az eső dobolt az ablakon. – Ha most kimész ezen az ajtón, soha többé ne gyere vissza!

Ott álltam a sötét előszobában, kezemben egyetlen bőrönddel, a szívemben kavargó haraggal és félelemmel. Tizenhét éves voltam, de már akkor úgy éreztem, hogy egy egész élet terhét cipelem. Anyám, Ilona, mindig is kemény asszony volt. A faluban mindenki tisztelte – vagy inkább félt tőle –, mert egyedül nevelt fel engem, és soha nem beszélt az apámról. Azt mondta, hogy meghalt még mielőtt megszülettem volna, de a faluban mindenki tudta, hogy ez nem igaz. Suttogások követték minden léptemet: „Az a lány, akinek nincs apja… biztos valami szégyen van a családban.”

Gyerekkoromban sokszor kérdeztem anyámat: – Ki volt az apám? Miért nem beszélsz róla?

Ő csak annyit mondott: – Elég, ha tudod, hogy én vagyok az anyád. Neked csak én vagyok.

A titok ott lüktetett köztünk minden vasárnapi ebédnél, minden karácsonykor, amikor más gyerekek apjuk ölében ültek. Én csak néztem az ablakból a hóesést és hallgattam anyám sóhajait.

A falu kicsi volt, mindenki mindent tudott – vagy legalábbis azt hitte. Az iskolában is éreztették velem: „Jázmin, te sosem leszel olyan, mint mi.” A tanító néni egyszer azt mondta: – Te okos vagy, de nem illesz ide. Talán jobb lenne Pesten szerencsét próbálnod.

De én szerettem a falut. Szerettem a Tisza-parti nyarakat, amikor a barátnőimmel – Zsuzsival és Katával – mezítláb futottunk a réten. Szerettem a templom harangját vasárnap reggelente. Csak azt nem szerettem, hogy mindig kívülállónak éreztem magam.

Tizenhat évesen találkoztam Gergővel. Ő volt az első fiú, aki igazán rám nézett, nem csak „az apátlan lányt” látta bennem. Gergő magas volt, barna szemű, mindig mosolygott. Együtt jártunk a diszkóba a művelődési házba, titokban csókolóztunk a falu szélén lévő öreg diófa alatt.

Egy este azonban minden megváltozott. Anyám váratlanul hazaért munka után és meglátta Gergőt nálunk. – Mit keres ez itt? – kérdezte hidegen.

– Anya, ő csak segített matekozni…

– Nem akarom látni ezt a fiút a házamban! – csattant fel.

Gergő megszeppenve távozott. Én pedig sírva fakadtam.

– Miért nem engeded, hogy boldog legyek? – zokogtam.

– Mert neked nem lehet csak úgy boldogság! – mondta anyám remegő hangon. – Nekünk mindig harcolnunk kellett mindenért.

Aznap este döntöttem el: elmegyek otthonról. Nem bírtam tovább a titkokat, a falu pletykáit és anyám ridegségét.

A vonatállomáson Zsuzsi várt rám.

– Biztos vagy benne? – kérdezte halkan.

– Nincs más választásom – feleltem.

Pestre mentem. Az első hónapok pokoliak voltak: albérlet egy dohos szobában öt másik lánnyal, pénz alig, munkahelyek jöttek-mentek. De legalább szabad voltam. Vagy legalábbis azt hittem.

Egyik este egy kocsmában összefutottam egy idősebb férfival, Tamással. Ő volt az első, aki meghallgatott. Elmeséltem neki mindent: anyámról, a faluról, Gergőről.

– Tudod – mondta Tamás –, néha el kell engedni a múltat ahhoz, hogy élni tudj.

Tamás mellett végre nőnek érezhettem magam. De ő is titkokat hordozott: volt feleség, két gyerek vidéken… Amikor megtudtam, hogy sosem fog elválni értünk, összetörtem.

Akkoriban kaptam levelet anyámtól:

„Jázmin! Ha még számítok neked valamit, gyere haza. Beteg vagyok.”

Visszamentem. A házunk már nem volt olyan otthonos: pókhálók az ablakban, hideg cserépkályha. Anyám soványabb lett, haja őszült.

– Miért nem szóltál előbb? – kérdeztem könnyes szemmel.

– Mert büszke voltam… és féltem.

Az ágyánál ülve végre elmondta az igazat:

– Az apád sosem halt meg. Egy nős férfi volt… Szerettem őt, de ő sosem vállalt minket. Ezért lettem ilyen kemény veled is… Hogy ne szenvedj úgy, mint én.

Sokkot kaptam. Egész életemben egy hazugságban éltem! De ahogy néztem anyám reszkető kezét, rájöttem: ő is csak ember.

Anyám halála után egyedül maradtam a házban. A falu még mindig ugyanaz volt: kíváncsi tekintetek az utcán, suttogások mögöttem.

Egy nap Gergő kopogtatott be hozzám.

– Hallottam… sajnálom az édesanyádat – mondta csendesen.

– Köszönöm…

Sokáig csak ültünk egymás mellett némán. Aztán egyszer csak megfogta a kezem.

– Tudod… én mindig szerettelek – vallotta be halkan.

De én már nem tudtam szeretni úgy, mint régen. Túl sok sebet hordtam magamban.

A faluban maradtam még pár hónapig. Próbáltam új életet kezdeni: kertészkedtem, segítettem az időseknek bevásárolni. De minden nap éreztem: itt sosem fogadnak el igazán.

Végül eladtam a házat és visszaköltöztem Pestre. Ott találtam rá igazán önmagamra: beiratkoztam egy esti gimibe, majd főiskolára jártam munka mellett. Barátokat szereztem, akik nem kérdezték folyton: „Ki az apád?”

Mégis minden évben visszamentem anyám sírjához. Letérdeltem a hideg földre és suttogtam:

– Megbocsátok neked… és magamnak is.

Most már tudom: nem lehet kitörölni a múltat, de lehet vele együtt élni.

Néha elgondolkodom: vajon ha anyám őszinte lett volna velem gyerekként, könnyebb lett volna az életem? Vagy mindannyiunknak meg kell járni a saját poklunkat ahhoz, hogy megtaláljuk magunkat?

Ti mit gondoltok? Lehet-e igazán újrakezdeni ott, ahol egyszer már mindent elveszítettünk?