A lányom férje azt hitte, szerencséje van, mert van egy családi vállalkozásunk – de nem számított arra, hogy dolgoznia is kell

– Anyu, Ádám már megint nem jött be időben a raktárba! – kiáltott be Aliz a konyhába, miközben a kávéfőző kattogott. A reggeli fény szinte vakítóan tört át a redőny résein, de a hangulat inkább volt fagyos, mint derűs.

Nem tudtam eldönteni, hogy sajnáljam-e a lányomat vagy inkább magamat. Egy éve még azt hittem, ha Aliz férjhez megy, végre lesz egy kis nyugalmam. De mióta Ádám is a családi vállalkozásban dolgozik – vagyis inkább csak ott van –, azóta minden nap egy újabb csatatér.

Tíz éve indítottuk el a férjemmel, Gáborral az online ruhaboltunkat. Akkor még csak ketten csomagoltuk a rendeléseket esténként, miközben Aliz a matek háziját írta az asztalnál. Aztán jött a pandémia, és hirtelen mindenki online vásárolt. A bolt virágzott, mi pedig végre megengedhettük magunknak, hogy felvegyünk két alkalmazottat – és most már a lányunkat is.

Ádámot Aliz hozta be a képbe. Együtt végeztek az ELTE-n, mindketten közgazdászok. Amikor tavaly összeházasodtak, Ádámnak épp nem volt munkája. „Miért ne próbálná ki magát nálunk?” – mondta Gábor. „Fiatal, tanult fiú, biztosan hasznos lesz.” Hát… hasznos. Inkább csak jelen van.

– Anya, beszélj vele! – Aliz hangja remegett az idegességtől. – Nem akarok veszekedni, de nem igazságos, hogy én hajnalban kelek csomagolni, ő meg csak délre esik be.

Sóhajtottam. Tudtam, hogy előbb-utóbb eljön ez a pillanat. Ádám mindig udvarias volt velem, de valahogy sosem éreztem rajta azt az elszántságot, ami bennünk megvolt Gáborral. Talán azt hitte, hogy ha családtag lett, akkor már minden jár neki.

Aznap délután leültem vele beszélgetni. A raktárban voltunk, ahol a dobozok között mindig hűvös van – most azonban a levegő szinte izzott köztünk.

– Ádám, beszélnünk kell – kezdtem halkan.
– Tudom, miről van szó – vágott közbe gyorsan. – Aliz már mondta…
– Nem csak róla van szó – néztem rá komolyan. – Ez egy családi vállalkozás. Itt mindenkinek ki kell vennie a részét.
– De hát én közgazdász vagyok! – fakadt ki hirtelen. – Nem azért tanultam évekig, hogy dobozokat pakoljak!
– Mi is diplomások vagyunk – válaszoltam csendesen –, mégis csináljuk. Mert ez a miénk. És ha te is része akarsz lenni ennek a családnak…

Nem fejeztem be a mondatot. Ádám lehajtotta a fejét. Láttam rajta: most először gondolta végig igazán, mit jelent családtagként dolgozni nálunk.

Aznap este Gáborral sokáig beszélgettünk. Ő mindig is keményebb volt nálam.
– Ha nem akar dolgozni, menjen máshová! – jelentette ki határozottan.
– De hát Aliz szereti…
– Akkor majd eldönti, mi fontosabb neki: a férje vagy a család.

A következő hetekben Ádám próbált változtatni. Reggelente időben jött, segített csomagolni, sőt még az ügyfélszolgálatba is besegített. De valahogy mindig érezni lehetett rajta: nem szívből csinálja. Egyik este Aliz sírva jött haza.

– Anyu, Ádám azt mondta, hogy utálja ezt az egészet… Hogy úgy érzi magát, mintha csak cseléd lenne nálatok.

Összeszorult a szívem. Tudtam jól: nem lehet valakit erőszakkal beilleszteni egy családba vagy egy vállalkozásba. Másnap reggel leültem Ádámmal egy kávéra.

– Nézd, Ádám – kezdtem óvatosan –, nem akarjuk, hogy boldogtalan legyél. Ha úgy érzed, ez nem neked való…
– Nem akarok csalódást okozni Aliznak – suttogta.
– Az igazi csalódás az lenne, ha hazudnánk egymásnak.

Végül Ádám úgy döntött: keres magának másik munkát. Aliz nehezen viselte az első heteket – minden este sírt –, de aztán lassan megnyugodott. Mi pedig újra ketten maradtunk Gáborral a boltban.

Most már tudom: nem lehet mindent megoldani pénzzel vagy családi összetartással. Néha el kell engedni azt is, akit szeretünk – mert csak így lehetünk igazán őszinték magunkhoz és egymáshoz.

Néha azon gondolkodom: vajon hibáztam valahol? Vagy egyszerűen csak ilyen az élet? Ti mit tennétek a helyemben?