A Lányom Otthona: Egy Édesanya Áldozata és Egy Váratlan Árulás

– Nem hiszem el, hogy ezt tényleg meg akarjátok tenni! – kiáltottam, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a kezem remegett a csésze felett. A lányom, Dóra, lesütötte a szemét, míg a férje, Gábor, magabiztosan nézett vissza rám.

– Anya, kérlek, ne csinálj ebből ekkora ügyet – mondta Dóra halkan. – Csak szeretnénk újrakezdeni valahol máshol. Gábor kapott egy állásajánlatot Győrben, és… –

– És ezért eladnátok azt a lakást, amit én vettem neked? Amit én újítottam fel, minden filléremet beleöltem? – a hangom elcsuklott. Az ablakon túl szürke volt az ég, mintha az egész világ együtt sírna velem.

Tizenhat éves volt Dóra, amikor először mondtam neki: „Kislányom, egyszer lesz egy saját lakásod.” Akkor még csak álom volt. A férjem, Laci, már akkor is azt mondta, hogy túl sokat vállalok magamra. De nem érdekelt. Elvállaltam minden lehetséges pluszmunkát: takarítottam irodákat hajnalban, délutánonként pedig időseket gondoztam. Minden forintot félretettem.

Amikor Dóra egyetemre ment Budapestre, már majdnem megvolt a pénz. Laci akkor már nem élt velünk – elhagyott minket egy másik nőért. Azóta csak mi ketten voltunk egymásnak. Aztán végre sikerült: vettem egy kis panellakást Zuglóban. Nem volt nagy, de minden négyzetcentiméterét szeretettel újítottam fel. A falakat saját kezűleg festettem, a bútorokat hónapokig válogattam a használtcikk-piacokon.

Emlékszem arra a napra, amikor Dóra először lépett be az új otthonába. Sírt örömében. Akkor úgy éreztem, minden fáradtságom megérte.

Most pedig itt ülök velük szemben, és azt hallom, hogy el akarják adni.

– Anya, ez már a mi életünk – mondta Gábor hűvösen. – Neked is el kell engedned.

– A ti életetek? És én? Az én életem? Az én álmom? – kérdeztem kétségbeesetten.

Dóra csak hallgatott. Láttam rajta, hogy őrlődik. Mindig is érzékeny volt, de Gábor mellett mintha elvesztette volna önmagát. Az utóbbi időben egyre többször vitatkoztak. Gábor folyton panaszkodott: kevés a pénzük, túl kicsi a lakás, ő többre vágyik.

Egy este Dóra felhívott sírva: „Anya, Gábor szerint sosem leszünk boldogok ebben a panelban.” Próbáltam vigasztalni: „A boldogság nem a négyzetmétereken múlik.” De úgy tűnt, Gábor szava erősebb.

Most itt ülnek velem szemben. Gábor már az ingatlanos számát is elővette.

– Nézd, Erzsi néni – mondta lekezelően –, ha eladjuk most, jó árat kapunk érte. Az új helyen nagyobb lakást tudunk venni hitelre.

– Hitelre? – kérdeztem döbbenten. – És ha nem tudjátok fizetni? Mi lesz akkor?

Gábor vállat vont: – Majd megoldjuk.

Dóra ekkor végre megszólalt: – Anya… én nem akarom elveszíteni ezt a lakást. De Gábor szerint muszáj továbblépni.

– És te mit akarsz? – néztem mélyen a szemébe.

Csend lett. Csak az óra kattogását hallottuk.

Aznap este nem tudtam aludni. Felidéztem minden pillanatot: amikor Dóra kicsi volt és együtt álmodoztunk; amikor először festettem ki a nappalit; amikor Laci elment és azt hittem, összedől az életem. De mindig talpra álltam. Most viszont úgy éreztem, elveszítek mindent.

Másnap reggel Dóra egyedül jött át hozzám.

– Anya… bocsánatot akarok kérni – mondta könnyes szemmel. – Tudom, mennyit jelent neked ez a lakás. Nekem is sokat jelent. De félek Gábortól… Félek attól, hogy ha nemet mondok neki, elhagy.

Átöleltem. – Kislányom, ne hagyd, hogy valaki zsaroljon azzal, hogy szeretsz vagy nem szeretsz! Ez a te életed is!

Dóra sírt a vállamon. – Anya… mit tegyek?

Nem tudtam választ adni. Csak annyit mondtam: – Mindig melletted leszek.

Pár nap múlva Dóra és Gábor újra átjöttek. Gábor már mindent előkészített az eladáshoz. Éreztem, hogy Dóra összetörik belülről.

– Erzsi néni – kezdte Gábor –, aláírná ezt a papírt? Így gyorsabban megy minden.

Ránéztem Dórára: – Biztos vagy benne?

Dóra remegett. Végül bólintott.

Aláírtam. Nem volt más választásom.

Azóta üresnek érzem magam. Mintha minden álmomat eladták volna néhány millió forintért.

De vajon tényleg ennyit ér egy anya szeretete? Vajon hol rontottam el? Meg kellett volna védenem Dórát Gábortól? Vagy hagynom kellett volna, hogy saját döntéseket hozzon?

Ti mit tettetek volna a helyemben?