A látszat csal: Egy tökéletes házasság árnyékában

– Katalin, kérlek, ne csináld ezt velem! – hallottam át a vékony falon keresztül a szomszéd lakásból, miközben a reggeli kávémat kevergettem. A hangja remegett, mintha minden szóval egy darab lelkét is elveszítené. A férje, Gábor, dühösen válaszolt valamit, de a szavak összemosódtak a falban. Megálltam, a kanál megállt a kezemben. Vajon jól hallottam? Katalin mindig olyan kedvesen mosolygott rám a lépcsőházban, mintha az élete egy habos torta lenne, amin csak a gyertyák hiányoznak.

Aznap este, amikor összefutottunk a liftben, Katalin szeme alatt sötét karikák húzódtak. – Jól vagy? – kérdeztem óvatosan. Egy pillanatra rám nézett, mintha mérlegelné, mennyit árulhat el magából. – Persze, csak sok a munka – felelte halkan, de a hangja üres volt. A lift tükrében láttam, ahogy lehajtja a fejét, és az ujjai idegesen babrálnak a táskáján.

Katalin mindig is példaképem volt. Amikor ideköltöztem Zuglóba, ő volt az első, aki áthívott egy szelet almás pitére. Akkor még mindenki irigyelte őket: Gábor jóképű, sikeres ügyvéd volt, Katalin pedig egy belvárosi galériában dolgozott. Az esküvőjük után azonban valami megváltozott. Katalin egyre ritkábban jelent meg a közös programokon, és ha mégis, akkor is csak árnyéka volt önmagának.

Egyik este későn értem haza. A folyosón csend volt, csak Katalin lakásából szűrődött ki halk sírás. Megálltam az ajtó előtt. – Miért nem vagy képes normális vacsorát főzni? – hallottam Gábor hangját. – Egész nap csak otthon vagy! – Aztán egy csattanás. Összerezzentem. Aztán csend lett.

Másnap reggel Katalin az ajtóm előtt állt. – Bocsánat, hogy zavarok – kezdte zavartan –, van egy kis cukrod? Elfelejtettem venni. Behívtam egy teára. Leült az asztalhoz, és miközben a bögréjét szorongatta, halkan megszólalt: – Néha úgy érzem, mintha nem is élnék igazán. Csak létezem. – A hangja megtört volt.

– Mi történt veled? – kérdeztem óvatosan.

– Gábor… nagyon sokat vár el tőlem. Mindig tökéletesnek kell lennem. Ha valami nem sikerül, kiabál velem. Néha… néha félek tőle – suttogta.

Nem tudtam mit mondani. Csak ültem vele szemben, és éreztem, ahogy a szívem összeszorul.

Aznap este Gábor becsöngetett hozzám. – Nem látta Katalint? – kérdezte hidegen.

– Itt volt nálam egy teára – válaszoltam.

– Remélem, nem panaszkodott magának! Tudja, néha túl érzékeny – mondta gúnyosan.

A következő hetekben Katalin egyre többször keresett fel apró ürügyekkel: elfogyott a liszt, elromlott a hajszárítója, vagy csak beszélgetni akart. Egyik este sírva tört ki:

– Nem bírom tovább! Anyám mindig azt mondta: „A jó feleség mindent eltűr.” De én már nem tudom elviselni ezt az életet! – zokogta.

– Miért nem hagyod ott? – kérdeztem halkan.

– Hova mennék? Nincs pénzem, nincs családom itt Budapesten… És félek attól is, mit mondanának az emberek. Mindenki azt hiszi, mi vagyunk az álompár.

Próbáltam bátorítani: – Nem számít, mit gondolnak mások! Az számít, hogy te boldog legyél!

De Katalin csak megrázta a fejét.

Egyik este nagy veszekedés tört ki náluk. Az egész folyosó zengett Gábor ordításától. Másnap reggel rendőrök álltak az ajtajuk előtt. Katalin remegve jött át hozzám.

– Elmegyek vidékre egy időre – mondta csendesen. – Szükségem van egy kis nyugalomra.

Eltelt néhány hét nélküle. A lakásuk üresen állt. Hiányzott nekem Katalin csendes jelenléte és halk nevetése.

Egy nap levelet kaptam tőle:

„Kedves Anna! Köszönöm mindent. Itt vidéken lassan újra megtanulok lélegezni. Még mindig félek attól, mi lesz velem ezután, de már tudom: nem akarok többé csak túlélni. Szeretnék élni is.”

A levél végén egy kérdés állt:

„Te mit tennél az én helyemben? Meddig érdemes tűrni azért, hogy mások szemében tökéletesnek tűnjön az életed?”

Most itt ülök a konyhában, és újra meg újra felteszem magamnak ezt a kérdést. Vajon hányan élnek még köztünk úgy, mint Katalin? És vajon mikor lesz bátorságuk kilépni az árnyékból?